Ismét béreltünk egy kocsit, hogy megismerjük a sziget távolabbi részeit. A kölcsönzőnél, mondták, hogy a Toyotát összetörték (egy emberük a garázsban...), így új autót kapunk. Nem baj úgyis pisis volt a vezetőülés - de megálltam, hogy ezt most se osszam meg velük. :D Most egy Chryslert kaptunk, végre amerikai kocsi. Nyilván minden tök máshol volt, de alapvetően ugyanaz a "minivan" kategória. Benike szerint: "Nézd, apu! Ugyanolyan, csak a jel más". 
Viszont ennek a slusszkulccsal lehetett nyitni a tolóajtóit. A gyerekekkel megpróbáltuk Moncsinak beadni, hogy az autónak szeme van, és ha észrevesz minket kinyitja az ajtókat... nem jártunk sikerrel. Mindegy, gyerekülések be, cucc be, indulás.
Első megálló: az ingatlanos cég. Egy hónapja költöztünk ide így lakbért kellett fizetni, csekken. Nem sárga csekken, olyan csekkfüzetes csekken. Megbírkóztunk a feladattal. Végre mehetünk körbenézni. Következő megálló a sziget délkeleti csücskénél lévő kilátópont. Szép időben, a szomszédos szigetekig is lehet látni, és decembertől-márciusig bálnák is gyakran láthatóak. Most egyiket sem láttuk, viszont a partszakasz talán a legszebb a szigeten. Ez a "szélfelőli" oldal, ennek megfelelően a tenger sem olyan barátságos, mint az általunk látogatott strandokon. Inkább csak szörfösök voltak a vízben.
Ezután jött a templomok völgye és a Byodo-in templom. Ez egy 900 éves japán templom felére kicsinyített másolata. Az eredetihez hasonlóan, kizárólag fából, egyetlen szög nélkül készítették. A templom kertjébe belépve először egy háromtonnás "béke" harangot kongattunk meg, hogy látogatásunkkal a béke és anyugalom áramoljon szét lelkünkben. Ez Vincusra hatott a legkevésbé, aki mindenáron le akart vadászni egy vele közel azonos méretű fekete hattyút; de megmentettük a hattyú koszos kis életét :D Hiába, a veszélyérzet még mindig nem erőssége. Csobbanni is megpróbált, mert hát mi más lehet egy tó funkciója. Benikét meg arról kellett meggyőzni, hogy a béka vízköpő nem igazi béka volt, ami meghalt és kővé változott, hanem ő sokkal inkább egy nagyobb kő volt és a szobrász bácsi segítségével lett vízköpő.
A mi három gyerekünket leszámítva, a hely tényleg határtalan nyugalmat áraszt a szépen kialakított gondozott kerttel a mögötte tornyosuló hegyekkel.
Látogatásunk alatt enyhén szemerkélt az eső (ez még mindig a "Windward" oldal), úgyhogy ki is próbálhattuk, hogyan bújtak el a benszülöttek a banánfa levelei alatt rossz idő esetén. Ettől a nagyok telejesen benszülöttnek érezték magukat :)
Végül megunva a lelkünkben szétáradó békét :), úgy éreztük, hogy jó lenne a gyerekeket egy kicsit ülésbe szíjazva tudni, így elindultunk az északi part felé. Útközben megálltunk egy helyi árusnál gyümölcsöket venni. Kínált frissen skalpolt kókuszt is szívószállal. Ez nagyon jól nézett ki, kértünk is kettőt. Hiba volt. A társaságban csak egyetlen ember volt kellően nyitott a friss kókusztejre:
És igen, a legkisebb királyfi, Vince volt az, aki életében először szívószállal ivott és egyedüliként lelkesen szippantotta magába a friss kókusztejet. Ez a gyerek terminátor.
A kókuszban kissé csalódva, tovább indultunk a legendás "Waimea bay" felé. Na ez ütős egy strand. A part olyan meredek, hogy Vini csak gurulni tudott lefelé, és a víz olyan gyorsan mélyül, hogy kb. 5 lépés után nem ért le a lábam. Viszont nagyok voltak a hullámok :) Mi Pankival persze rongyoltunk befelé, a többiek kint maradtak. Nekünk nagyon tetszett, de azért az aprókkal nem ez lesz a törzshelyünk. Naplementekor szedelőzködtünk és elindultunk. Útközben még megnéztünk a kocsiból egy aranyos kisvárost Haleiwát, illetve elautóztunk a sziget északnyugati sarkának közelébe (a sarok csak egy kb. egyórás, nem gyerekeknek való gyalogtúrával érhető el). Ez a része a szigetnek nagyon kihalt, gyökeres ellentéte Honolulu környékének. Szinte érintetlen természet, gyönyörű. Útközben fedeztük fel, hogy a "Lost" című sorozatban látható egyik kis falu jeleneteit itt vették fel egy ifjúsági táborban. Ennek én nagyon megörültem, a többiek kevésbé :)
Eddigre persze az aprók már mélyen szundítottak, és a nap is lement, úgyhogy dél felé vettük az irányt, vissza, az autópályák, felhőkarcolók, dugók világába. Csak most hazafelé autózva tűnt fel, hogy milyen lassú itt a közlekedés: országúton a megengedett sebesség 70 km/h, de sokszor csak 55; autópályán viszont lehet menni akát 90-nel is :). Ez azért megmagyarázza, hogy miért több, mint egy óra eljutni a sziget másik oldalára. Így legalább nagyobbnak tűnik, na meg hülyén is állna a helyieknek az a nagy sietség...
:)
Aloha
