Harmadik nap. Reggel egy közeli strandra mentünk, a hely különlegessége, hogy finomra aprózódott vulkáni kőzetekből kialakult fekete homokos partja van. Ez persze csak nekünk nem-hawaiiaknak különleges, mert a sziget tele van ilyen strandokkal, sőt van ahol zöld homokos part is van. Érdekes volt, de valahogy olyan "koszos" érzésem volt. A világos színű homokot mindig olyan jó érzéssel hordtam be magamon a bérelt kocsikba (ez itt követelmény :D), de ez a fekete kifejezetten zavart. Azért eltettem egy adagot egy üdítős palackba.
A strandon egyébként épp életmentés folyt. Egy szörfdeszkára szíjjazott testet hoztak ki, majd a parton lélegeztetni kezdték. Aztán szólt az oktató a srácnak, hogy nem kéne a műanyag baba mellkasára térdelni miközben a szájába fújja a levegőt :)
A strand után észak felé indultunk a királyok völgyébe (Waipio valley). Sokáig itt volt az egyik legnagyobb hawaii település, I. Kamehameha király is innen hódította meg és egyesítette a szigeteket. A völgy kb. 1 mérföld (=1,6 km) széles és 5 mérföld mély. Kb. 500 m-es szinte függőleges sziklafalak határolják, a tengerpartján pedig a homok... igeeen fekete.
Ahogy a széléhez ér az ember tájékoztató tábla fogadja: a völgybe levezető út meredek, keskeny, csak négykerék-meghajtású (4WD) kocsival lehet lemenni, de összkerék-meghajtásúval nem. Ha ezt nekem valaki meg tudja fejteni kommenteljen! Én arra gondoltam, hogy szar lenne olyan kocsival lemenni amiben a pótkerék is forog :). Rövid hezitálás után abban maradtunk, hogy inkább egy túravezetővel, kisbusszal megyünk le. Később kiderült jó döntés volt. Elindulva lefelé megtudtuk, hogy az Egyesült Államok legmeredekebb útján haladunk lefelé, emberünk pedig lelkesen elmutogatta a helyi növényeket (kávé, taro, papaya, banán, grapefruit virágok stb.), amíg leértünk. Megtudtuk, hogy 1946-ban egy tsunami letarolta az egész völgyet, és jelenleg csak kb. 50-en laknak itt, főleg földművesek és hippik. A tsunami idején egyébként szétszéledtek a lovak, és azóta is bóklásznak (és felnőtt néhány generáció), azóta még valószínűleg nem volt idejük/kedvük összeszedni - ez olyan jellemzően hawaii. Azután, hogy a nem egyszerű lejutás után elértük a völgy szélét egy patak partjára érkeztünk. Valószínűleg itt fordultunk volna vissza, hogy ennyi volt, de az emberünk nem így gondolta, és nyílegyenesen belerongyolt a patakba. Nyilván igaza volt, az út a túloldalon folytatódott, és ezt még vagy tízszer így csináltuk. A legdurvább az volt amikor a következő képen lévő úton a másik autó nem a bal oldali útról, nem a szemközti útról, hanem a patakmederben balról érkezett. Ilyenkor kinek van elsőbbsége? És igen, a táblán az van, hogy az útnak itt vége. :)
A völgy végén megálltunk egy óriási taro ültetvénynél. Ez a polinéziaiak búzája, a levelét és a gyökerét is fogyasztják, a rizshez hasonlóan vízben termesztik és otthon nagyon fog hiányozni nekem egy jó kis laulauhoz.
A völgy végében lévő közel fél kilométer magas vízesést csak távolról láttuk, de a környezet így is lenyűgöző volt. Emberünk még felajánlotta, hogy csinál rólunk csoportképet, mi kaptunk is az alkalmunk, hogy együtt örökítsük meg a háromnapos túra résztvevőit. Kifelé még megálltunk, hogy lehetőséget adjunk egy lónak, hogy a nyitott ajtón bebámuljon, újra megcsodáltuk a patakokat és a különös növényzetet. Ez utóbbiról egyszer még szeretnék külön írni.
A gyerekekre meg generátort kéne szerelni, mert amikor a felnőttek lepihentek, ők még csak akkor kezdték a bulit. Csak tudnám, honnan szedik az energiát!
Csak, hogy éreztessem állandó lemaradásom, azóta telepítettek egy vidámparkot ide velünk szembe, mert megkezdődött a Punahou Carneval. Ez messze nem olyan, mint az általam megszokott iskolai rendezvények... de erről majd nemsokára.
