Big Island, azaz Nagy Sziget. Hétfőn kimozdultunk Oahu szigetéről, és elrepültünk a legtávolabbi és egyben legnagyobb szigetre. Mindehhez társaságunk is akadt, szülők, keresztszülők, unokatesók is csatlakoztak hozzánk, így létszámban sikerült elérni a focicsapatot. A helyi légitársaságnál már csoportos kedvezményt is kaptunk :D
Reggel 5-re jött a taxi, 7-kor indult a repülő, 8-ra ott voltunk. A levegőben töltött idő 35 perc... és ez a legtávolabbi sziget. A hely nagyban különbözik Oahutól, a teljes lakosság 170 000 fő. Hilo, ahova érkeztünk egy 30-40 ezres lélekszámú kisváros, kis épületek, óriási területek, Waikikihez képest lakatlan.
Kocsibérlés. A hölgy felajánlotta, hogy valamivel drágábban vihetünk egy nagyobb kocsit. Minivan-t már eleget vezettem, így rögtön belegyeztem. Megérte. Igazi amerikai monstrumot kaptunk: Chevrolet Suburban; több, mint 2,5 tonna, 5,3 literes, V8-as motor 3 sor ülés . A hazai autók közül talán a Toyota Landcruiserhez hasonlítható a legjobban, csak még 90 cm-rel hosszabb - több, mint 5,5 méter hosszú, de az 1,95 m magasság mellett egyáltalán nem tűnik hosszúkásnak :) A fogyasztást nem számoltam, gondolom a föld fosszilis energiakészletének kb. felét elégethettük a három nap alatt... Ja és, hogy a gyerekek is kárpótolva legyenek a hegymászásszerű beszállásért, kis tv várta őket. Hogy ne kelljen túl messzire nézni, minden sornak volt saját...
Indulás. Első megálló egy közeli vízesés. Helyett kb, 5 perc autózás után egy parkoló, ahol is elénk tárult a sziget legmagasabb hegye a Mauna kea, és az itt található obszervatóriumok. A Mauna kea 4205 m magas, de a valós hegylábtól, a tengerfenéktől mérve 10200 m a magassága. Az ősi hawaiiak egyik legszentebb helye volt, csak a legmagasabb vezetők látogathattak ide. Most csak röviden csodáltuk, de a nap végére közelebbről is szemügyre vettük, ezt a hatalmas óriást.
Következő megállónk most már tényleg a vízesés (Akaka falls) volt. Az amerikai megfogalmazás szerint egy túraút vezet a vízeséshez... nevezzük inkább ezt sétának. Még Vini is majdnem végig gyalogolta. A környezet gyönyörű, igazi dzsungelen keresztül (vezető betonjárdán) lehet a vízesésig eljutni. A vízesés 130 m magas, ami hatalmasnak tűnt egészen addig, amíg az információs táblán meg nem láttuk, hogy a sziget északi részén 400 m-nél is nagyobb(!) vízesés található. Ez a sziget tényleg nagy.
A vízesés után irány újra a reptér. Ezúttal helikopter! Befizettünk egy repülésre a ma is aktív Puu Oo kráterhez, illetve az e körüli megszilárdult lávamezőhöz. A pilóta nem az a tipikus idegenvezető típus volt, sokkal inkább tűnt egy helyi egyszerű figurának. Elmondta, hogy a terület napról-napra, óráról-órára változik, és hogy tegnap is dobott a kráterbe egy virágot Pelének a vulkánok istennőjének. Elmesélte az aktuális lávafolyási irányokat, konstatálta, hogy a mozgások lelassultak, ami jó, mert pont egy haverja háza felé folyt a láva... Felszíni lávafolyást nem lehetett látni, de elmagyarázta, hogy a fényesebb szürke helyeknél (ahol kigőzölgések is vannak) van felszín alatti lávamozgás. Mutatott egy házat is, amit pont kikerült a lávafolyás, viszont egy több tíz kilométeres lávamező közepén maradt. Az ember úgy döntött, hogy ő marad. Gyűjti az esővizet, napelemekkel biztosítja az elektromosságot, és motorral jár keresztül a lávamezőn ha ki kell mozdulnia. Meg persze a helikopteresekkel összecimbizett és ők visznek néha neki cuccokat. A szomszédokkal biztos nem sűrűn vitatkozik :) A lávamező pedig hihetetlen méretű; több helyen látni még az elhagyott házak, autók maradványát, megmaradt útszakaszokat és a körülöttük lévő hatalmas élettelen fekete kőzetet. Lenyűgöző, megrázó, felfoghatatlan - és ha a te házad forog nap mint nap kockán, akkor lehet, hogy tényleg csak Pelével magyarázható.
Visszafelé menet még megnéztünk egy gyönyörű vízesés rendszert. A pilótánk elmondta, hogy milyen jó rákokat lehet itt találni, és, hogy gyakran szokott erre jönni túrázni. Leszállás előtt még a távolból láttunk néhány bálnát az óceánban, majd vissza a helikopter méretű autónkba.
Naplementére pont felértünk a Mauna Kea látogatói központjába. Az út elég hosszúnak tűnt, mert Benike fejébe vette, hogy neki tojásrántotta és csak és kizárólag az kell, ezzel rámutatott az autó felszereltségének súlyos hiányosságára - nincsen benne konyha... Az úton az időjárás változatosan alakult először felhős időben, majd felhőben, később a felhők felett mentünk.
A látogatói központ mindössze 2800 m magasságban található. Innen jellemzően csak vezetett túrákkal lehet a csúcson található obszervatóriumokba jutni. Naplemente környékén érkeztünk, a 8 fok körüli hőmérséklet messze volt a megszokottól, de én voltam annyira lusta, hogy papucsban maradtam. Tudtuk, hogy a minimális fényszennyezés miatt telepítették a csúcsra az obszervatóriumokat, de saját szemmel látni az igazi csillagos égboltot gyönyörű volt. Az ég szó szerint tele volt csillagokkal. De dugig. Raktak ki a magunkfajta szakbarbár turistáknak hatalmas távcsöveket, és a bolygókra irányították. Láttam a jupiter, csíkostul mindenestül! Úgy, ahogy a könyvekben van, hihetetlen. Még a végén megszeretem a csillagászatot...
Ez volt az első napunk a Nagy szigeten. A másik kettőről nemsokára.
