Második napra - mi mást - egy vulkánlátogatást terveztünk. A Kilauea kráter körül kialakított nemzeti park kb. egy óra autózásra van Hilotól. Az első meglepetés a bejáratnál ért minket: a belépőjegy egy hétre szól... nagy sziget - nagy nemzeti park. És valóban közel 100 km-t autóztunk a parkon belül. A megérkezés után az információnál tanácsos érdeklődni, az aktuális viszonyokról, mert a vulkáni gázok koncentrációja helyenként meghaladhatja az egészségügyi határértéket. Szerencsénkre bár a levegőminőség helyenként "rossz" volt, semmilyen terület nem volt lezárva. Elsőként magát a krátert kerestük fel. Már az odaút megadta az alaphangulatot, az út mellett több helyen lehetett látni vulkáni a talajból szivárgó, gomolgyó vulkáni füstöt, ami sejtelemessé, misztikussá varázsolta az egész környéket.
Az út a felső részén számos kilátópontról látszik jól a kráter közepe és feltörő sűrű füst. Az egyik legközelebbi pontnál egy kisebb múzeum is van, ami számos vulkáni tevékenységgel kapcsolatos dolgot mutat be. Többek között "élőben" lehet látni a sziget szeizmográfjai által mért eredményeket, így mindenki megcsodálhatja, hogy éppen a sziget melyik pontján lehet rezgéseket tapasztalni. Amíg mi ott voltunk, addig is több ilyen kilengést lehetett látni, és bár ez általában így van, mi annyival szerencsésebbek voltunk az átlagnál, hogy pont érkezésünk előtt egy nappal volt 4,7-es földrengés a szigeten, így nyilván több utórengés volt észlelhető.
A fenti kráter megcsodálása után lefelé, a tengerpart felé vettük az irányt. Ez több, mint 30 km autózást és több, mint 1000 m szintkülönbséget jelent. Az út gyönyőrű, rövid ideig sűrű dzsungelben halad, majd egyre több korábbi, megkövesedett lávafolyamot keresztez. Ezek először még "csak" folyó méretűek, de az út közepén olyan megkövesedett lávamezőn mentünk át, hogy nem látszottak a szélei. A tengerhez közeledve, még mindig ~600 m magasságból lehet letekinteni a Föld legfiatalabb, a tengertől az elmúlt az évtizedekben elhódított szárazföldi területeire. Természetesen nemcsak lepillantani lehet, hanem egy szerpentinen lemenni is.
A tengerparti lapos részen, még egy jó ideig lehet autózni, aztán egyszer vége lesz az útnak, autó leparkol, gyalog tovább. Egy jó kis séta az aszfaltúton, aztán az út ismét elfogy... itt már babakocsi is leparkol, aztán gyalog tovább :)
És innen végtelennek tűnő, megkövesedett lávamező. Ezen túráztunk egy jót, a gyerekek élvezték nagyon a sziklás terep nyújtotta kihívást. Vinike is szívesen nekivágott volna, de ezt Moncsival vétóztuk, úgyhogy ő ölben tekintette meg a kietlen táj szépségét. Az érzések ma is hasonlóak voltak, mint a helikopter túra után: látom-látom, de mégsem hiszem el...
Innen visszaindultunk az első kilátóponthoz, hogy sötétedés után is megnézzük a krátert. Nagyon jó volt, már messziről lehetett látni, hogy valami narancssárga fény világít az éjszakában amolyan távoli tábortűz és naplemente keverékeként. Odaérve látszott, ahogy az izzó láva fénye bevilágítja a környéket. Ha mindezek mellett végiggondolom, hogy az onnan ki is jöhet, meg olyan sok lehet, mint amit a nap folyamán láttunk, akkor - mint már sokszor itt a szigeteken - nem érzi magát túl hatalmasnak az ember.
Ezzel elröppent a második napunk is a Nagy szigeten, ahol tényleg minden nagy. Azért a harmadik napra is maradt érdekesesség: fekete homokos tengerpart, Királyok völgye, patakban autózás, 400 m-nél magasabb vízesés stb. ű
Nemsokára ez is jön, de addig is egy találós kérdés: kinek van jegye a holnapi Pro-bowlra? :D
