Hawaii tél

 Jaj de gyorsan elment. Mintha csak tegnap lett volna mikor megérkeztünk, pakoltunk be a szállodába a péntek esti tűzijáték hangjaira. Most ismét szól, de mennyire másképp hangzik. Valahogy úgy gondoltuk, hogy 5 hónap nagy idő, sose lesz vége - hát vége lett.

So it goes...

Gyönyörű volt az itt töltött idő, bármikor öröm lesz visszagondolni rá. Itt tényleg minden adott ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. Csakúgy mint mások, mi is úgy megyünk el, hogy bárcsak visszajöhetnénk. Közben ismerem magam és tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Ha legközelebb útnak indulunk, biztos találni fogok egy vonzóbb, érdekesebb célpontot, bár tény ez a sziget magasra tette a mércét.

Külön öröm volt, hogy ittlétünkkel sokakat sikerült idecsábítani, és a kis lakásunk igazi nyüzsgő központ volt. Mindenki "hozott" valami mást, valami különlegeset, így mindenkivel kicsit mást és kicsit más aspektusból ismertünk meg. Ez az öt hónap pont jó volt arra, hogy ne turistaként ismerjük meg a szigetet, de még ne is tekintsük természetesnek a szigetek szépségét.

Furcsa érzés elmenni, hiányozni fog sok minden, ugyanakkor nagyon jó lesz újra találkozni azokkal akiket már régen láttunk, és OTTHON lenni.

Még egy kis adalék a hawaii kisszótárba:

Mahalo = köszönöm. Köszönjük, hogy itt lehettünk, köszönjük az otthoniaknak akik segítettek, az alapítványnak aki támogatott, és a helyieknek, hogy már pár hét után tényleg Kama'ainának érezhettük magunkat.

Bréking nyúz! Elfogyott a löszöm. Ma sikerült az utolsó talajmintát is megszakértenem, így a vizsgálatokkal megvolnék. Még egy mai esemény, ami "annyira nem kapcsolódik az előzőhöz, hogy semennyire": találkoztunk egy 7-8 éves helyi kisfiúval aki fogott egy kis gekkóféleséget és lelkesen mutogatta. A gyerekek elhűlve bámulták, a helyi Maugli karján szaladgált a "jószág". Ő meg ezen belelkesedve megmutatta, hogy ha a gördeszkára rakja, és fejtetőre állítja akkor sem esik le, mert olyan ragadósak az ujjai, meg bemutatta milyen gyorsan tud a fára szaladni. Viccesen nézett ki. Kicsit olyan volt, mint amikor Waikikin egy Pankával egyidős helyi kisgyerek benyúlt a vízbe és kézzel kiemelt egy halat. Közben mellette a szerény képességű turistagyerekek, meg vödörrel búvárszemüveggel rohangálva, bukdácsolva próbálkoztak nulla eredménnyel.  :D

Na de térjünk a lényegre. Múlt hvg-n béreltünk egy napra kocsit. Már régóta ácsingóztam a (számomra) egyik legamerikaibb külsejű Dodge Charger után. Ahol korábban béreltünk sosem volt, emiatt most egy nagyobb irodánál béreltem. Így bő fél órát sorban is állhattam felár nélkül :D. Ez itt persze senkit nem zavar, a lassúság a vérükben van. Végre sorra kerültem, mondtam, hogy nekem egy Dodge Charger lenne az autóm, mondta a hölgy, szóljak a "gépjárműkulcsotátadó" managernek. Jött a srác, eddig pont abban az irodában dolgozott, ahol korábban mindig béreltem. Mondtam neki, hogy tavaly még ott dolgozott, egyből kikerekedett a szeme (Waikikin mindenki meglepődik, ha megtudja, hogy valaki egy-két hétnél többet tölt itt), végül jól elbeszélgettünk amíg a parkoló ötödik emeletére értünk - és persze megemlítettem a Dodge dolgot is :) Megérkeztünk, nézek körbe, tekerem a nyakam, és igen! Ott van, finoman helyezkedek, körbejárom. Jön a srác is, mondta, hogy még nem takarították ki (némi - itt kötelező tartozék - homokot leszámítva tiszta volt), ha akarom vihetem. Így négy hónap várakozás után sikerült megszerezni, íme:

A motor kisebb, mint a Chevy Suburbanben volt, mindössze egy 3.5 literes V6-os :) Hazáig minden lámpánál csikorgó kerekekkel indultam, valószínűleg nálam is indokolt lett volna a 25 év alatti vezetőknek "járó" felár. Alig akartam kiszállni belőle, szerencsére Beát ki kellett vinni a reptérre, este Istiék jöttek, meg a városban is csavarogtunk. Még így is este önként ajánlkoztam, hogy lemegyek a mosodába mosni - csak hogy újra lássam.

Napközben egyébként a Diamond Headnél voltunk. A hölgyek felmásztak a tetejére, én addig lent maradtam a fiúkkal - a kocsiban. Benike az ilyenben jó partner. Kb. fél óra után azért mert kezdett nekik unalmas lenni így sétáltunk egyet a kráter belsejében. Itt sikerült interjút készítenem egy igazi vulkánszakértővel, aki részletesen elmagyarázta, hogy mikor törnek ki a vulkánok. :)

A farsangi időszak sem telt el nyomtalanul, az otthoni hagyományos maszkabál helyett itt egy igazi, hamisítatlan Punahou Carnival részesei voltunk. A karnevál szó szerint házhoz jött két teljes napra, az előttünk lévő Punahou School udvarán felállított vidámpark, művészeti rendezvények és vásári forgatag formájában. Az újságban közzétett hírdetés alapján még semmi érdemlegesre nem számítottunk, de amikor a neten a programokat kezdtük böngészni, már felsejlett bennünk, hogy ez valamelyest nagyobb horderejű rendezvény lesz, mint a nálunk szokásos iskolai mulatságok. 

A karnevált 1932! óta évente megrendezik, igaz akkor még "Oahuan Campus Carnival" néven futott, de a célja akkor és most is a pénzgyűjtés volt a diákok tanulmányainak támogatásához. Bár a mi érdeklődésünket - a gyerekek nyomására - főként a vidámparki játékok keltették fel, emellet még számos egyéb program is kínálkozott. Nekünk úgy tűnt, hogy ez amolyan "mindent bele" produkció, art galériával, zenei műsorral, varietével, vidámparkkal, és természetesen étel-ital bódékkal.

(A Candy Vagon mögötti piros téglás házban lakunk, 0:57-nél látható)

Egyébként az art galéria nekem személy szerint nagyon tetszett, több mint 300 hawaii művész jelent meg a legkülönfélébb művészeti tárgyak (festmények, szobrok, fafaragások, textiliák, stb.) által, és bár én nem tartom magam nagy szakértőnek a témában, ennek ellenére egy-kettőt szívesen láttam volna a nappalinkban :-)

Persze mi leragadtunk a vidámparknál, aminek az építése már két héttel a rendezvény előtt megkezdődőtt és amit a gyerekek alaposan nyomon követtek az erkélyünkről. valószínűsítem, hogy az így megszerzett információk alapján Beni bármikor bármelyiket szét- és összeszerelte volna :-) Minden játékot, amit a 36" illetve a 42" magassági korlát megengedett (ez utóbbi Benikének nagyjából a lábújjhegyen állós magassága) ki is próbáltunk. Mondhatom nagyon élvezték. A kedvenc a versenyautó és a repülő volt, de persze mentek egy-két kört a hullámvasúton, a helikopteren és a körhintán is. Andris és Panka még egy óriáskerekezést is vállalt :-)

Íme, egy videó a helikoptervezetőkről...

d

...és az autóversenyzőkről, a kék autóban ülnek a sárga előtt:

Csak, hogy mennyire kama'aina család lettünk: Néhány nappal a karnevál után a Foodland (helyi nagybolt) pénztárosa mondta Andrisnak, hogy láttak minket a karneválon. Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján már meg sem lepődünk azon, hogy Vincéről ismertek fel minket. Volt még egy előnye a rendezvénynek: szétnézhettünk a Punahouban, ahová egyébként tilos a bejárás. A karneválnak sajnos vége lett, de a jókedvünk azóta is töretlen.

... és egy újabb apróság, amit a nagycsaládos hawaiiaktól eltanultunk: Hogyan tudjuk biztonságban gyermekünket tömegrendezvényen :-)   

 Még január közepén nyugodtan tankolok egy benzinkúton, mikor a mellettünk lévő kocsit tankoló nő hatalmas kerek szemekkel kérdezi tőlem: "Nem nézed a meccset? Minden férfi a tv előtt ül". Szeretem annyira az amerikai focit, hogy tudtam az NFL konferenciadöntőkre gondol. Mondtam, hogy európai vagyok, mondta, hogy nem olyan focimeccs van, mondtam tudom, eztán kedélyesen elbeszélgettünk abban a pár percben amíg a sors egymás mellé sodort minket. Ez itt  szokás. Ez a történés rávilágított arra, hogy a foci az foci, még itt is, hatórányi repülőútra a legközelebbi NFL csapat székhelyétől.

Nem(csak) ezért, úgy döntöttem, hogy mindenképp meg kell nézzek egy meccset élőben. Idén itt rendezték az Pro-bowlt, az amerikai fociliga All-star mérkőzését. Ennek itt hagyománya van, a játékosok a szezon végén összegyűlnek, nyaralnak és játszanak egy gálamérkőzést... valahogy megértem, hogy ez miért nem Chicagóban szokott történni február elején :) Éppen itt voltak az unokatesók (Edit, Viktor), akik szintén dédelgettek ilyen álmokat, úgyhogy nem volt kérdés, mentünk.

A meccs előtt már több, mint egy órával odaértünk. A parkoló már tele volt, egy csomóan grilleztek, söröztek, bandáztak. A bejáratok környékén hivatalos sátrak, ahol az NFL csapatok büféi(!) sorakoztak. Mindenhol egy féle kaja, gondolom ami az adott csapatnál a legjellemzőbb/legnépszerűbb. Még jó, hogy a New Orleans Saints büfét néztem meg, ott sült libacomb volt a menü. Viktor közben az "alumínium üvegben" árult sört szúrta ki :) Bud light különkiadás a Super bowlra. Az sem rontott sokat a hangulaton, hogy a meccsre kiválasztott cheerleaderek is itt rohangáltak és dedikálták az erre az alkalomra kiadott naptárokat. :) 

Miután kint körbenéztünk irány a stadion. Bent is minden dugig büfékkel, ajándékboltokkal; gyors körbenézés irány a helyünk. Az "A" betű fölött ültünk, a legfelső szinten az első sorban.

A meccs előtt óriási felhajtás, F22-esek repültek a stadion felett, koncert, tűzijáték, bemutatók. Mi pont a színpad hátulját láttuk, de még mindig jobban jártunk, mint akik az óriási kifeszített lepedők alatt voltak :D

Kb. fél órával a tervezett időpont után már kezdődhetett is a meccs. Kicsit beigazolódtak a gálameccsekkel kapcsolatos félelemeim, hogy kevéssé veszik komolyan a játékosok, de azért túlzottan nem lehetett lazsálni, mert akkor egyből jött a fújjolás a nézőtérről. Azoknak akik ismerik a játékot, volt azért sikeres onside kick, negyedik próbálkozásnál puntertól kapott passzal előrejutás, interception utáni passzolgatás, egyszóval azért szórakoztató produkcióval álltak elő, és bepróbálkoztak olyanokkal is amire éles meccsen nincs lehetőség. (csak műkedvelőknek: ilyen TD ritkán történik az ember orra előtt: http://youtu.be/5C9ZlBobClI)

Hatalmas élmény volt élőben látni egy ilyen meccset és átélni a stadionban lévő hangulatot. Ez meghozta a kedvemet az e hétvégi Super bowlhoz is. Ezt neten lehetett nézni. Nem tudom otthon próbálta-e valaki, szerintem hibátlan volt. A "rendes" képernyőn kívül egy kis képen lehetett nézni az általunk kiválasztott kamera képét, folyamatosan lehetett követni a különböző statisztikákat, egész más élmény, mint egy sima tv-s meccs. Na jó azért a Faragó Ricsi hangja hiányzott :)

Az is furcsa volt, hogy otthon hozzászoktam, hogy az NFL meccs éjszaka van, és télen; így csendben sötétben nézhetem a cserépkályha melege mellett. Itt ebédidő volt, meleg, és a gyerekek rohangáltak. Sőt a szünetben még a boltba is le kellett ugorjak. Ezzel nem voltam egyedül... három faszit is láttam, aki berohant felkapott egy doboz sört, fizetett és távozott. Jobb későn, mint soha :)

Harmadik nap. Reggel egy közeli strandra mentünk, a hely különlegessége, hogy finomra aprózódott vulkáni kőzetekből kialakult fekete homokos partja van. Ez persze csak nekünk nem-hawaiiaknak különleges, mert a sziget tele van ilyen strandokkal, sőt van ahol zöld homokos part is van. Érdekes volt, de valahogy olyan "koszos" érzésem volt. A világos színű homokot mindig olyan jó érzéssel hordtam be magamon a bérelt kocsikba (ez itt követelmény :D), de ez a fekete kifejezetten zavart. Azért eltettem egy adagot egy üdítős palackba.

A strandon egyébként épp életmentés folyt. Egy szörfdeszkára szíjjazott testet hoztak ki, majd a parton lélegeztetni kezdték. Aztán szólt az oktató a srácnak, hogy nem kéne a műanyag baba mellkasára térdelni miközben a szájába fújja a levegőt :)

A strand után észak felé indultunk a királyok völgyébe (Waipio valley). Sokáig itt volt az egyik legnagyobb hawaii település, I. Kamehameha király is innen hódította meg és egyesítette a szigeteket. A völgy kb. 1 mérföld (=1,6 km) széles és 5 mérföld mély. Kb. 500 m-es szinte függőleges sziklafalak határolják, a tengerpartján pedig a homok... igeeen fekete.

 Ahogy a széléhez ér az ember tájékoztató tábla fogadja: a völgybe levezető út meredek, keskeny, csak négykerék-meghajtású (4WD) kocsival lehet lemenni, de összkerék-meghajtásúval nem. Ha ezt nekem valaki meg tudja fejteni kommenteljen! Én arra gondoltam, hogy szar lenne olyan kocsival lemenni amiben a pótkerék is forog :). Rövid hezitálás után abban maradtunk, hogy inkább egy túravezetővel, kisbusszal megyünk le. Később kiderült jó döntés volt. Elindulva lefelé megtudtuk, hogy az Egyesült Államok legmeredekebb útján haladunk lefelé, emberünk pedig lelkesen elmutogatta a helyi növényeket (kávé, taro, papaya, banán, grapefruit virágok stb.), amíg leértünk. Megtudtuk, hogy 1946-ban egy tsunami letarolta az egész völgyet, és jelenleg csak kb. 50-en laknak itt, főleg földművesek és hippik. A tsunami idején egyébként szétszéledtek a lovak, és azóta is bóklásznak (és felnőtt néhány generáció), azóta még valószínűleg nem volt idejük/kedvük összeszedni - ez olyan jellemzően hawaii. Azután, hogy a nem egyszerű lejutás után elértük a völgy szélét egy patak partjára érkeztünk. Valószínűleg itt fordultunk volna vissza, hogy ennyi volt, de az emberünk nem így gondolta, és nyílegyenesen belerongyolt a patakba. Nyilván igaza volt, az út a túloldalon folytatódott, és ezt még vagy tízszer így csináltuk. A legdurvább az volt amikor a következő képen lévő úton a másik autó nem a bal oldali útról, nem a szemközti útról, hanem a patakmederben balról érkezett. Ilyenkor kinek van elsőbbsége? És igen, a táblán az van, hogy az útnak itt vége. :)

A völgy végén megálltunk egy óriási taro ültetvénynél. Ez a polinéziaiak búzája, a levelét és a gyökerét is fogyasztják, a rizshez hasonlóan vízben termesztik és otthon nagyon fog hiányozni nekem egy jó kis laulauhoz.

A völgy végében lévő közel fél kilométer magas vízesést csak távolról láttuk, de a környezet így is lenyűgöző volt. Emberünk még felajánlotta, hogy csinál rólunk csoportképet, mi kaptunk is az alkalmunk, hogy együtt örökítsük meg a háromnapos túra résztvevőit. Kifelé még megálltunk, hogy lehetőséget adjunk egy lónak, hogy a nyitott ajtón bebámuljon, újra megcsodáltuk a patakokat és a különös növényzetet. Ez utóbbiról egyszer még szeretnék külön írni.

A gyerekekre meg generátort kéne szerelni, mert amikor a felnőttek lepihentek, ők még csak akkor kezdték a bulit. Csak tudnám, honnan szedik az energiát! 

Csak, hogy éreztessem állandó lemaradásom, azóta telepítettek egy vidámparkot ide velünk szembe, mert megkezdődött a Punahou Carneval. Ez messze nem olyan, mint az általam megszokott iskolai rendezvények... de erről majd nemsokára.

Hawaii sok egyéb mellett visszatérő "vendégeiről" is híres. Partjaihoz minden év december vége felé érkeznek meg a hosszúszárnyú vagy közismertebb nevén a púpos bálnák (Humpback whale). Alaszkától -ahol kizárólag táplálkoznak - több mint 3000 mérföldet (majdnem 5000 km-t) tesznek meg, hogy a telet Hawaii viszonylag melegebb vizeiben töltsék el. Itt születnek a bálna bébik is és itt nevelkednek egy darabig, viszonylag biztonságban. Ahogy a helyiek, úgy mi is nagyon vártuk már a bálnák érkezését. Az előbbiek főleg gazdasági szempontból, a bálnalesre ugyanis itt teljes iparág épült :-)A legtöbb kilátópontnál óriási táblákon mutatják be a bálnákat és azok viselkedését, szokásait, stb. Eleinte nem nagyon  hittünk benne, csak reménykedtünk, hogy ezekről a pontokról tényleg lehet szabad szemmel bálnát látni. Biztos ami biztos, befizettünk egy bálnales hajó túrára. Több ilyen hajó indul a kikötőből minden nap, délelőtt és délután is, mi egy közepes méretűt választottunk, egy katamaránt. A hajón kaptunk reggeli teát, kávét aztán irány az óceán. A bálnales sikerességét már a befizetéskor garantálták, így Andrissal gyanakodni kezdtünk, hogy biztosan van valami GPS a bálnákra szerelve, hogy ennyire biztosak a dolgukban :-)

Azt jó előre elmondták, hogy a kapitány a hajó orrát mindig a bálna felé fogja fordítani, így nem kell majd szaladgálni a fedélzeten össze-vissza. Elindultunk. Alig negyed órás hajózást követően már messziről lehetett látni a kifújt párafelhőt, így mindenki a tengerre tapasztotta kémlelő eszközeit, kinek mije volt: távcső, kamera, fényképező, stb. Pankát előre is engedték, mert annyira ujjongott, így mi a hajó orrából vártuk a látványt. Hamarosan el is értük a bálnákat, a hajó lasított, majd leállt...és persze hogy láttuk a púpos hátukat, farkukat. Gyönyörűek ezek a hatalmas állatok. A csaknem 15-16 méteres testhossz akár 30-40 tonna tetsúllyal is párosulhat.

A visszaútun is egészen váratlanul a hajó mellett még feltünt néhány kíváncsi példány. Lehet, hogy ők meg "emberlesen" voltak? Néhány nap múlva felmásztunk a Makapu'u kilátóhoz és láss csodát, itt már a szárazföldről is megcsodálhattuk a púpos hátuakat. Egészen a part közelében úsztak, tényleg felemelő érzés látni, a túristák pedig szinte üdvrivalgással fogadtak minden egyes példányt. Hihetetlen népszerűségnek örvendenek. Azóta valahányszor az óceánparta érünk, kicsit elidőzünk, hátha újra felbukkannak néhány pillanat erejéig.

Második napra - mi mást - egy vulkánlátogatást terveztünk. A Kilauea kráter körül kialakított nemzeti park kb. egy óra autózásra van Hilotól. Az első meglepetés a bejáratnál ért minket: a belépőjegy egy hétre szól... nagy sziget - nagy nemzeti park. És valóban közel 100 km-t autóztunk a parkon belül. A megérkezés után az információnál tanácsos érdeklődni, az aktuális viszonyokról, mert a vulkáni gázok koncentrációja helyenként meghaladhatja az egészségügyi határértéket. Szerencsénkre bár a levegőminőség helyenként "rossz" volt, semmilyen terület nem volt lezárva. Elsőként magát a krátert kerestük fel. Már az odaút megadta az alaphangulatot, az út mellett több helyen lehetett látni vulkáni a talajból szivárgó, gomolgyó vulkáni füstöt, ami sejtelemessé, misztikussá varázsolta az egész környéket.

Az út a felső részén számos kilátópontról látszik jól a kráter közepe és feltörő sűrű füst. Az egyik legközelebbi pontnál egy kisebb múzeum is van, ami számos vulkáni tevékenységgel kapcsolatos dolgot mutat be. Többek között "élőben" lehet látni a sziget szeizmográfjai által mért eredményeket, így mindenki megcsodálhatja, hogy éppen a sziget melyik pontján lehet rezgéseket tapasztalni. Amíg mi ott voltunk, addig is több ilyen kilengést lehetett látni, és bár ez általában így van, mi annyival szerencsésebbek voltunk az átlagnál, hogy pont érkezésünk előtt egy nappal volt 4,7-es földrengés a szigeten, így nyilván több utórengés volt észlelhető.

 A fenti kráter megcsodálása után lefelé, a tengerpart felé vettük az irányt. Ez több, mint 30 km autózást és több, mint 1000 m szintkülönbséget jelent. Az út gyönyőrű, rövid ideig sűrű dzsungelben halad, majd egyre több korábbi, megkövesedett lávafolyamot keresztez. Ezek először még "csak" folyó méretűek, de az út közepén olyan megkövesedett lávamezőn mentünk át, hogy nem látszottak a szélei. A tengerhez közeledve, még mindig ~600 m magasságból lehet letekinteni a Föld legfiatalabb, a tengertől az elmúlt az évtizedekben elhódított szárazföldi területeire. Természetesen nemcsak lepillantani lehet, hanem egy szerpentinen lemenni is.

A tengerparti lapos részen, még egy jó ideig lehet autózni, aztán egyszer vége lesz az útnak, autó leparkol, gyalog tovább. Egy jó kis séta az aszfaltúton, aztán az út ismét elfogy... itt már babakocsi is leparkol, aztán gyalog tovább :)

 És innen végtelennek tűnő, megkövesedett lávamező. Ezen túráztunk egy jót, a gyerekek élvezték nagyon a sziklás terep nyújtotta kihívást. Vinike is szívesen nekivágott volna, de ezt Moncsival vétóztuk, úgyhogy ő ölben tekintette meg a kietlen táj szépségét. Az érzések ma is hasonlóak voltak, mint a helikopter túra után: látom-látom, de mégsem hiszem el...

Innen visszaindultunk az első kilátóponthoz, hogy sötétedés után is megnézzük a krátert. Nagyon jó volt, már messziről lehetett látni, hogy valami narancssárga fény világít az éjszakában amolyan távoli tábortűz és naplemente keverékeként. Odaérve látszott, ahogy az izzó láva fénye bevilágítja a környéket. Ha mindezek mellett végiggondolom, hogy az onnan ki is jöhet, meg olyan sok lehet, mint amit a nap folyamán láttunk, akkor - mint már sokszor itt a szigeteken - nem érzi magát túl hatalmasnak az ember.

 Ezzel elröppent a második napunk is a Nagy szigeten, ahol tényleg minden nagy. Azért a harmadik napra is maradt érdekesesség: fekete homokos tengerpart, Királyok völgye, patakban autózás, 400 m-nél magasabb vízesés stb. ű

Nemsokára ez is jön, de addig is egy találós kérdés: kinek van jegye a holnapi Pro-bowlra? :D

Big Island, azaz Nagy Sziget. Hétfőn kimozdultunk Oahu szigetéről, és elrepültünk a legtávolabbi és egyben legnagyobb szigetre. Mindehhez társaságunk is akadt, szülők, keresztszülők, unokatesók is csatlakoztak hozzánk, így létszámban sikerült elérni a focicsapatot. A helyi légitársaságnál már csoportos kedvezményt is kaptunk :D

Reggel 5-re jött a taxi, 7-kor indult a repülő, 8-ra ott voltunk. A levegőben töltött idő 35 perc... és ez a legtávolabbi sziget. A hely nagyban különbözik Oahutól, a teljes lakosság 170 000 fő. Hilo, ahova érkeztünk egy 30-40 ezres lélekszámú kisváros, kis épületek, óriási területek, Waikikihez képest lakatlan.

Kocsibérlés. A hölgy felajánlotta, hogy valamivel drágábban vihetünk egy nagyobb kocsit. Minivan-t már eleget vezettem, így rögtön belegyeztem. Megérte. Igazi amerikai monstrumot kaptunk: Chevrolet Suburban; több, mint 2,5 tonna, 5,3 literes, V8-as motor 3 sor ülés . A hazai autók közül talán a Toyota Landcruiserhez hasonlítható a legjobban, csak még 90 cm-rel hosszabb - több, mint 5,5 méter hosszú, de az 1,95 m magasság mellett egyáltalán nem tűnik hosszúkásnak :) A fogyasztást nem számoltam, gondolom a föld fosszilis energiakészletének kb. felét elégethettük a három nap alatt... Ja és, hogy a gyerekek is kárpótolva legyenek a hegymászásszerű beszállásért, kis tv várta őket. Hogy ne kelljen túl messzire nézni, minden sornak volt saját...

Indulás. Első megálló egy közeli vízesés. Helyett kb, 5 perc autózás után egy parkoló, ahol is elénk tárult a sziget legmagasabb hegye a Mauna kea, és az itt található obszervatóriumok. A Mauna kea 4205 m magas, de a valós hegylábtól, a tengerfenéktől mérve 10200 m a magassága. Az ősi hawaiiak egyik legszentebb helye volt, csak a legmagasabb vezetők látogathattak ide. Most csak röviden csodáltuk, de a nap végére közelebbről is szemügyre vettük, ezt a hatalmas óriást.

Következő megállónk most már tényleg a vízesés (Akaka falls) volt. Az amerikai megfogalmazás szerint egy túraút vezet a vízeséshez... nevezzük inkább ezt sétának. Még Vini is majdnem végig gyalogolta. A környezet gyönyörű, igazi dzsungelen keresztül (vezető betonjárdán) lehet a vízesésig eljutni. A vízesés 130 m magas, ami hatalmasnak tűnt egészen addig, amíg az információs táblán meg nem láttuk, hogy a sziget északi részén 400 m-nél is nagyobb(!) vízesés található. Ez a sziget tényleg nagy.

A vízesés után irány újra a reptér. Ezúttal helikopter! Befizettünk egy repülésre a ma is aktív Puu Oo kráterhez, illetve az e körüli megszilárdult lávamezőhöz. A pilóta nem az a tipikus idegenvezető típus volt, sokkal inkább tűnt egy helyi egyszerű figurának. Elmondta, hogy a terület napról-napra, óráról-órára változik, és hogy tegnap is dobott a kráterbe egy virágot Pelének a vulkánok istennőjének. Elmesélte az aktuális lávafolyási irányokat, konstatálta, hogy a mozgások lelassultak, ami jó, mert pont egy haverja háza felé folyt a láva... Felszíni lávafolyást nem lehetett látni, de elmagyarázta, hogy a fényesebb szürke helyeknél (ahol kigőzölgések is vannak) van felszín alatti lávamozgás. Mutatott egy házat is, amit pont kikerült a lávafolyás, viszont egy több tíz kilométeres lávamező közepén maradt. Az ember úgy döntött, hogy ő marad. Gyűjti az esővizet, napelemekkel biztosítja az elektromosságot, és motorral jár keresztül a lávamezőn ha ki kell mozdulnia. Meg persze a helikopteresekkel összecimbizett és ők visznek néha neki cuccokat. A szomszédokkal biztos nem sűrűn vitatkozik :) A lávamező pedig hihetetlen méretű; több helyen látni még az elhagyott házak, autók maradványát, megmaradt útszakaszokat és a körülöttük lévő hatalmas élettelen fekete kőzetet. Lenyűgöző, megrázó, felfoghatatlan - és ha a te házad forog nap mint nap kockán, akkor lehet, hogy tényleg csak Pelével magyarázható.

Visszafelé menet még megnéztünk egy gyönyörű vízesés rendszert. A pilótánk elmondta, hogy milyen jó rákokat lehet itt találni, és, hogy gyakran szokott erre jönni túrázni. Leszállás előtt még a távolból láttunk néhány bálnát az óceánban, majd vissza a helikopter méretű autónkba.

Naplementére pont felértünk a Mauna Kea látogatói központjába. Az út elég hosszúnak tűnt, mert Benike fejébe vette, hogy neki tojásrántotta és csak és kizárólag az kell, ezzel rámutatott az autó felszereltségének súlyos hiányosságára - nincsen benne konyha... Az úton az időjárás változatosan alakult először felhős időben, majd felhőben, később a felhők felett mentünk.

A látogatói központ mindössze 2800 m magasságban található. Innen jellemzően csak vezetett túrákkal lehet a csúcson található obszervatóriumokba jutni. Naplemente környékén érkeztünk, a 8 fok körüli hőmérséklet messze volt a megszokottól, de én voltam annyira lusta, hogy papucsban maradtam. Tudtuk, hogy a minimális fényszennyezés miatt telepítették a csúcsra az obszervatóriumokat, de saját szemmel látni az igazi csillagos égboltot gyönyörű volt. Az ég szó szerint tele volt csillagokkal. De dugig. Raktak ki a magunkfajta szakbarbár turistáknak hatalmas távcsöveket, és a bolygókra irányították. Láttam a jupiter, csíkostul mindenestül! Úgy, ahogy a könyvekben van, hihetetlen. Még a végén megszeretem a csillagászatot...

Ez volt az első napunk a Nagy szigeten. A másik kettőről nemsokára. 

Hozzátoldottunk fél napot 2011-hez és elvettünk egy felet 2012-ből, viszont kétszer koccinthattunk. Kora délután "skype-on koccintottunk" az otthoniakkal és meghallgattuk a himnuszt. Majd papucsba ugrottunk és elmentünk az állatkertbe és Waikikire sétálni. Este hazajöttünk, a gyerekek buliztak egyet gyerekpezsgővel, majd éjfélkor újra koccintottunk. Itt éjfélkor két helyen van hivatalos tűzijáték , de (csakúgy, mint otthon) millió helyen volt még kisebb-nagyobb az újév tiszteletére. A mi erkélyünk elég puccos környékre néz, úgyhogy negyed óráig élvezhettünk extra szélesvásznú tűzijáték-kompozíciót. Ha már itt vagyunk meghallgattuk az amerikai himnuszt is. Furcsa volt így "időzónailag" is a világ végén szilveszterezni.

Az évkezdés (=munkakezdés) mindenütt ugyanolyan érzés: időjárás- és környezetfüggetlen... az ünnepek valahogy jobbak :D

Karácsony után megnéztünk néhány helyet, amit már régebb óta terveztünk. Elmentünk például a Bishop múzeumba. Eddig is nagyon jó véleménnyel voltam az amerikai múzeumokról, főleg amiatt, mert nagyon jól "eladják" a dolgokat. Itt is olyan interaktív kiállítások voltak (vulkánokról, mars-expedícióról), hogy inkább volt játszóház, mint múzeum. Élőben olvasztottak lávát, és mutatták be, hogy szilárdul meg; háromemeletes művulkánban rohangálhattak a gyerekek, hogy lássák a belső szerkezetét, sőt még műkitöréseket is generálhattak. De szerintem mindent felülmúlt, hogy lehetett víz alatti robotkamerát "vezetni", úgy hogy láttad a kamerát magát, meg a képet amit rögzít. Ezt még egy apuka is kipróbálta, de sajnos gyorsan át kellett adni a gyerekeimnek :D. Panka meg Beni szétröhögte magát, ahogy az üvegfal mellett álló Vinit ijesztegették a lámpás tengeralattjáróval (és közben a monitoron látták az arcát) :D.

Ha a gyerekek nem éheznek meg, szerintem még mindig ott vagyunk.

A másik hely amit meg akartunk nézni az egyetem arborétuma. Ha a busszal nem a tenger, hanem a hegyek felé indulunk, akkor kb. negyed óra alatt völgy végéhez érünk, itt kezdődik a Lyon arborétum. Szerintem a Jurassic Park találóbb név lenne, óriás trópusi növények, trópusi esőerdő szerű környezet, és rengeteg túraútvonal. Már voltunk itt korábban, akkor egy (oda-vissza) 3 km-es túrával egy vízesésig másztunk fel, most csak egy kisebb sétát tettünk.

Már a parkolóból is lenyűgöző a látvány a megmászhatatlanul meredeknek tűnő hegyekkel körbevett park-dzsungel. Kicsit olyan "civilizáció határa" érzés fogja el az embert, és ahogy bemegyünk ez csak fokozódik. "Láthatatlan" madarak hangjai, egyre sűrűbb erdő, egyre nagyobb fák, emberméretű levelek, "összekeveredett" ágak és gyökerek stb. A tisztásnál Moncsi csinált rólunk egy fotót, ahogy épp egy kunyhó felfedezésére indulunk. Ha valaki kicsinek akarja magát érezni, akkor itt jó helyen van.

 Az arborétum számos útvonalán napokat lehet eltölteni. Mi harmadszor is úgy jöttünk el (zárás után egy órával), hogy már alig várjuk a visszatérést. Hihetetlen ebben a városban, hogy negyed óra alatt ott lehetsz Waikikin, a világ egy legkiépítettebb, legnyűzsgőbb városrészében, de ha másik irányba indulsz, ugyanennyi idő alatt a szinte háborítatlan dzsungel szélére érsz.... 

A kráterek és krátermaradványok itt mindennapos domborzati elemek. Ilyen a korábban említett Koko Head és Hanauma bay a sziget délkeleti felén, és ilyen a Honoluluban található Punchbowl és Diamond Head kráter. Ez utóbbi Waikikit határolja keletről és neve úgy összenőtt a városéval, mint az Eiffel torony Párizséval, vagy a Jézus szobor Rioéval. A másik, kisebb itt van a környékünkön - először ezt néztük meg.

A Punchbowl ~100 000 éves tufás krátere jelenleg egy katonai temető otthona, korábban itt mutattak be az istenek áldozatokat. A Veteránok napján itt volt a számunkra emlékezetes, hivatalos megemlékezés az F22-esekkel, gondoltuk mi is megnézzük magunknak a helyet, és nem csalódtunk. Nem vagyok nagy temetőrajongó, na jó egyáltalán nem vagyok temetőrajongó de ez tetszett. A kráter belső része nem túl mély, olyasmi, mint egy puncsostál (angolul Punchbowl :D), a belső rész gyönyörűen gondozott.

Az amerikai szokásoknak megfelelően nincs sírhant, csak egy kis fűben elhelyezett tábla jelzi a nyughelyeket. A temető déli (város és tenger felőli) részén egy nagy kilátóteraszt alakítottak ki a kráter pereménél. Az oda vezető úton rengeteg emléktáblát helyeztek el a különböző alakulatok tiszteletére. Ez a gyerekeket nagyon érdekelte így mindegyiket fordíthattam nekik. Nem tudom ki fordított már katonai emléktáblákat, én meglehetősen improvizatív voltam (magyarul sem tudom a fokozatokat :)) Viszont megemlékeztek azokról is, akik nem feltétlen a fronton harcolnak, de a szaktudásuk sokszor szükséges a katonai akciókhoz: AZ ÉPÍTŐMÉRNÖKÖKRŐL (na jó és másokról)! Meglepődve és örömmel konstatáltam szakmánk társadalmi elismertségét.

A kilátóterasz gyönyörű és egész Honolulut lehet látni - háttérben a másik kráterrel, a Diamond Headdel. A hely annyira bejött, hogy később még egyszer ellátogattunk.

Másik "krátertúránk" a nagyobb vulkánhoz vezetett, itt már Lajos is megérkezett és csatlakozott a túrához. Ez a vulkán is annak a 100-200 ezer évvel ezelőtti vulkáni tevékenységsorozatnak az eredménye, mint a többi említett kráter. Ennek kialakulását ~150 000 évvel ezelőttre teszik. A kráter elnevezése (Diamond Head) brit tengerészektől ered, akik a kráterben lévő kalcitkristályokat azonosították gyémántként. Mérnökgeológia egyes  :D 

Ez egy jóval mélyebb kráter, így egy alagút vezet a belsejébe. Bent elég lélegzet elállító ránézni a felvezető útra, bár csak ~1,5 km, ~200 m szintkülönbséggel. A különlegességét az adja, hogy az elején "járdán" sétálsz, majd egy kanyargós "hegyi ösvény" szakasz következik, és a vége lépcső. Mi elindultunk felfelé babkocsival. Még az út elejénél jártunk mikor mi Benikével leszakadtunk kicsit. Ez remek lehetőséget teremtetett arra, hogy kihallgassam a szembejövőket: "Nem hiszem, hogy tudják mit csinálnak.", "Így akarnak felmenni?". Puhák. A sziklás útnál Moncsi felkapta Vinit, én a babakocsit aztán nyomás. Pankát tudtuk, hogy lenyomja, egyedül Beni volt a szűk keresztmetszet. Úgy saccoltam, hogy kb. a feléig bírja, utána felveszem a babkocsi mellé, de ennél szerencsésebb voltam. Annyira feltüzelte a "kiscsoportos hegymászó" bátorítás, hogy lenyomta az egész túrát. Segített ebben az amerikai mentalitás is, mert a szembejövők nagy része elismerően konstatálta, hogy egy ekkora gyerek ilyen lelkesen mászik felfelé. Én meg szorgalmasan tolmácsoltam a dicséreteket. Moncsi is úgy belelendült, hogy nem akarta átadni Vinit, úgyhogy nagyon úri dolgom volt. Fent a kilátóterasz kicsi de legalább a tömeg nagy :) Én egy japán csoporttal mentem fel, így 360 fokos panoráma tárult elém. Tényleg fantasztikus nyugatra Waikiki és Honolulu, keletre a déli part, dél felé a végtelen óceán, északra a magasodó hegyek, és persze a kráter belseje.

A gyerekek azóta már úgy belejöttek a túrázásba, hogy két vízeséshez és egy világítótoronyhoz is felkapaszkodtunk már (a hatótávolságunk ~1 mérföld, ami oda vissza ~ 3km  gyaloglást jelent). Ezekről is nemsokára beszámolunk.

A Sea Life Park Hawaii egyike azon helyeknek, ahová gyerekkel az ember szívesen ellátogat, mi is már hónapokkal ezelőtt tervbe vettük, de csak az elmúlt héten sikerült eljutni ide. A park a prospektusokban leginkább interaktív delfin programjaival hírdeti magát, ami érthető is, hiszen alapterületét tekintve nem túl tekintélyes, az egész park cca. egy-másfél óra alatt bejárható. Főként a csendes óceáni állatvilág látható, delfinekre, fókákra, pingvinekre, teknősökre fókuszálva, a programok is (delfinshow, fókashow, állatetetés, stb.) leginkább a gyerekekeknek szólnak. Wakikiről kicsit több mint egy óra buszozás, főszezonban tömegnyomorral fűszerezve. Viszont a busz gyönyörű úton visz végig, ezért talán érdemes volt a kijutás ezen módját választani. A park igen pazar helyre épült, a sziget dél-keleti csücskében fekszik, közel a Makapu'u Kilátóhoz - innen készítették Andrisék az alábbi fotót -, egyik oldalról hegyoldal, másik oldalról az óceán határolja. Íme:

Ms Judy (az unokatesvérem, aki december közepéig velünk volt) már régóta szeretett volna egy delfinúszásra benevezni, és persze a mi gyerekeink számára is ez egy elég vonzó programnak tűnt. Természetesen a gyerek csak felnőttel mehet, aki maga is befizetett a programra. Egy gyerek/egy felnőtt, és mivel mindkét nagyobb kölök elszánt volt a fűrdőzést illetően, így hát egye fene én is mentem.:-)))))))

A delfinúszásnak egyébként több szintje is van. Mi a "delfinsimogatás, puszi és tánc" legegyszerűbb kategóriát választottuk a gyerekek miatt (és persze döntésünket a magasabb szintek magasabb árfekvése is erősen befolyásolta). A többi lehetőség között már igazi delfinúszás is szerepelt, ebből is láttunk ízelítőt. Itt két delfin viszi a válalkozó kedvűeket körbe a medencébe, úgy hogy a hátúszójukba kell jól belekapaszkodni. Aki bírta fizikummal és jobb volt az egyensúlyérzéke azt még a talpánál tolta egy kicsit a vízben, aztán kiemelte a vízből a palackorrán majd a parta is kivitte. Ez utóbbi produkció már csak keveseknek sikerült, nem a delfin hibájából...

A delfinnel való találkozást "biztonági intézkedések" sora előzte meg: először aláírattak egy papírt - mivel viszonylag rövid időnk volt az átöltözésre, ezért nem nagyon bogarásztuk -, tömören annyi, hogy saját felelősségre cselekszünk. Aztán elmondták, hogy le kell venni minden ékszert, nehogy a delfin megegye és elpusztuljon. Ez így nem hangzik túl bizalomgerjesztően, de valószínűleg a medencébe hulló ékszerekre gondoltak. Aztán mentőmellényt fel és séta a medencéhez. Ott részletes eligazitás következett, megtudtuk, mi az amit nem lehet a delfinnel csinálni:

1. delfin "arcát" nem fogdossuk, nem simogatjuk, mert a szeme oldalt van neki, nem szereti, ha befogják :-)))

2. két melső uszonyát nem szoritjuk meg, mert az azt jelenti, hogy háton úszás a medencében körbe...és akkor elviszi magával a gyanútlan túristát is egy "lélegzetelállító" körre.

3. gyerekek nem kapálóznak a lábukkal a víz alatt, delfin nem szereti, ha hasba rúgják, mondjuk ezt meg tudom érteni.

Amit lehet: puszit adni a palackorrára, úgy, hogy a két tenyerünket egymásra fektetve és a delfin nyaka alá téve kiemeljük a fejét a vízből;   simogatni a hasát, hátát, hátsó uszonyát korlátlan mennyiségben; etetni, ha ad az idomár hozzá halat (Benike kapott és nagyon-nagyon boldog volt, hogy a delfin nyitott szájába dobhatta) és persze lehet vele "táncolni". Ez utóbbi valójában azt jelenti, hogy miután két kezünkkel a vízre csapunk a delfin függőlegesen kiemelkedik a vízből és a két mellső uszonyát fogva "állunk" egymással szemben a vízben, mi és a delfin.

Ilyenkor valóban fontos lehet, hogy ne kapaszkodjunk bele erősen, feltéve ha nem akarunk a delfinúszás egy magasabb szintjére lépni. Persze az orrapuszit és a táncot beépített fotósuk/videósuk közvetlen közelről rögzíti, amely fotók - illetve a teljes program dvd-n - az ajándékboltban summás áron megvásárolhatók. Két képet mi is beszereztünk, mivel a hozzátartozókat csak éppen addig engedték a medencéhez, hogy közeli képet biztosan ne tudjanak készíteni. Itt vannak a közeliek:

A mi delfinünket egyébként Mikinek hívták és a gondozója szerint nagyon jól érezte magát velünk - gondolom mennyire - és ha ez a vízbe ürített végtermék mennyiségével egyenes arányban áll, akkor minden bizonnyal igazat mondott. Mindenesetre a produkció után alaposan lezuhanyoztunk a gyerekekkel együtt, nehogy a nagy barátkozásnak rossz vége legyen. Ettől függetlenül nagy élmény volt mindannyiunknak.

Bizonyára otthon már esik a hó, mi mégis a pálmafák árnyékából küldjük jókívánságainkat. A nyárias időjárás miatt mindannyian picit másképpen éljük meg ezeket a napokat, azért igyekszünk minél hangulatosabbá varázsolni az ünnepet. Itt sokan már hetekkel ezelőtt felállították a karácsonyfát, az ablakokon átszűrődnek a karácsonyi fények és tegnap még hóesésből is jutott, igaz csak a bevásárlóközpontban műhó formájában. Így legalább Beni álma is valóra vált, mégis esett a hó Karácsonykor...

Mindenkinek Békés Boldog Karácsonyi Ünnepeket és vidámságban, szeretetben gazdag Új Évet kívánunk!

(Foto: Ms Judy)

Gasztro 2. avagy a kalandozások a nemzetközi ízek világában folytatódtak...

Kicsit eltűntünk. Ennek fő oka, hogy nagyon besűrűsödtek a programok. Legalább bőven lesz téma az ünnepek alatt. :) Ezt a gasztro bejegyzést már hetekkel előtt kezdtem, úgyhogy elsőként ezt osztjuk meg. 

POKE

Kezdjük a helyi cuccokkal. A bolt ahova mindig járunk vásárolni, mindenhol látványosan hirdeti, hogy náluk van a legfrissebb halas-salátás pult. És valóban, már a boltba lépve is érződik :) Ott helyben készítik friss tengeri élőlényekből a helyiek kedvelt ételét a "poke"-t (ejtsd: poké). Ez nem más mint nyers hal felkockázva, befűszerezve, esetleg némi hagymával keverve. Legtöbbször "Ahi"-ból (magyarul sárgaúszójú tonhal, ha ez bárkinek többet mond) készül, és  ezerféle van. Természetesen a halakon kívül van többféle rák, tintahal is. Eleinte nagy levegővel és nagy lendülettel húztam el a pult előtt, és néztem a sok hülye helyit, hogy sorban állnak. Én kb. egy hónap után, döntöttem úgy, hogy  kipróbálom, ha már ilyen népszerű. És tényleg jó. És addiktív :) törzsvásárló lettem... Ettem már "csípős", "titkos fűszeres csípős", "hawaii" (nem, nem ananászos), "avokadós" halat, de rákot és többfajta tintahalat is. A legtöbb jó volt, sőt nagyon jó. A rákot kicsit macerás "levetkőztetni", de zseniális. Egyedül a valamilyen tengeri növénnyel (a szótár szerint hínár, de nem) ízesített tintahal nem jött be. Ennek - számomra - tengervíz íze volt, azaz kb. olyan érzés, mintha a közvetlenül harapnék egy tengerben úszó tintahalba... 

A többi viszont tényleg fenomenális, azóta hetente egyszer-kétszer én is helyihülye vagyok, sorban állok és csorog a nyálam. Íme:

FOOD TRUCK

A másik helyi kedvenc a food truck. Ezek délelőtt elfoglalják a megszokott pozíciójukat és ebédidőben nagyüzemben étkeztetnek. A választék egy kaptafára megy: két gombóc fehér- vagy barnarizs, makaróni- vagy zöldsaláta, és mellé a főétel. Ez legtöbbször grillezett valami (marha, sertés, csirke, hal, rák, kutya, macska, ki tudja). Én mi mást kóstoltam volna meg a szigeten, amely a shrimp truck fogalmát megismertette a világgal, mint a grillezett garnélát. A fokhagymást próbáltam meg, remek. Nem csodálom, hogy a helyieknél az egyik kedvenc.

KAL BI

Koreai grillezett (azt hiszem) oldalas. A koreai konyháról előzetesen annyit tudtam, mint otthon a legtöbben. Igen a kutya:D. Meg, hogy nagyon fűszeres és csípős (na ja, a kutyahúshoz kell is :D). Na de egyszer élünk. Az első rendelésnél sikerült egy kis mosolyt csempészni a pultosok arcára. Fogalmam sem volt, hogy mi a rendelés menete, milyen kaják vannak stb.. Most már képbe kerültem. A húshoz és a körethez négy fajta salátát is kell választani egy hatalmas pultról, amiből egyet sem ismertem fel, sőt még az összetevőket is alig. Az elején próbáltam kérdezgetni, hogy úgy mégis kb mi miből, meg hogyan, aztán ráböktem négyre, mi bajunk lehet. Baj nem lett, de meglepetés volt: káposzta, aminek füstölt(!) íze volt, másik káposzta, ami úgy csípett, hogy alig bírtam enni, meg valami csíra, aminek biztos csíraíze volt de ilyeneket otthon nem szoktam enni. Viszont a grillezett húsokkal és a rizzsel remek kombinációt alkottak, úgyhogy 5*. Eddig mindkétszer úgy álltam fel az asztaltól, hogy egy falattal sem bírnék többet enni.

PHO

Vietnami húsleves. Lajosnak (Moncsi keresztapja) ez volt a kedvence. Az alaplé egy kicsit egzotikusan fűszerezett húsleves (most néztem meg egy receptet, gyömbér és kis fahéj van benne). Ehhez szed magának mindenki kicsire szeletelt húst (általában marha), rizstésztát és hagymát. Ezt (a hagyma nélkül) a gyerekek is nagyon imádják, alig különbözik a mi húslevesünktől. Az igazi ravaszság ez után következik, merthogy ízlés szerint lehet bele tenni csípős szójaszószt, friss menta- vagy thai bazsalikomlevelet és babcsírát. Ezekkel már ugyancsak más ízvilágot kapunk, de az összhatás nagyon jó. Ja és PÁLCIKÁVAL FOGYASZTANDÓ!! :D, ugyanis olyan sűrűn eszik, hogy alig látszik a lé. Itt már lassan törzsvevők leszünk :)

UNAGI

Jóbarátok rajongóknak: Igen ez egy sushifajta. Az unagi egy édesvízi angolna faj, és a kedvenc japán musubis helyemen árulják. A musubi pontos definícióját nem tudom, amit itt árulnak, az a sushitól csak alakban és méretben különbözik kissé, az összetevők ugyanazok. A helyen (mely magát szerényen "musubi központ"-ként definiálja) minden délelőtt a friss musubi széles választékát kínálják; a legjobbak szerintem a hal-ikra kombinációk. És az angolna? Számomra nem sokban különbözött a többi haltól, de a gyerekeket jó lehet ijesztgetni, hogy apa angolnát eszik, fúúúúúúúúúúúúúúúj  :D

Természetesen az étkezések mellett számos helyet is bejártunk, voltunk két vulkánkráterben, a polinéziai kultúrális központban, a gyerekek simogattak delfint, ültünk kenuban, láttunk tengerben úszkáló teknőst, hazament Ms Judy, ja és bejutottam a profi szörfvilágkupa sorozat legendás záróversenyének a "pipeline masters"-nek a döntőjébe - ott a képem az eredményjelzőn :D. Ezekről természetesen nemsokára beszámolunk.

 ER = Emergency room = Sűrgősségi

Kihasználtuk annak előnyét, hogy két sarokra lakunk a Kapiolani kórháztól, Benike ugyanis ma este sikeresen lefejelte a széket. Ebben már jók vagyunk, otthon már volt  egy hasonló incidensünk: üvegasztal->János kórház. Most a másik oldalon, a szemöldöke felett repedt fel. Indultunk egyből a sürgősségire, elég jól ismertük az utat, nap, mint nap arra járunk. Megérkeztünk, betegfelvétel. Sikerült leegyeztetni, hogy jó helyen vagyunk, a biztosításunk OK, csak töltsük ki a betegfelvételi lapot. Név, születési idő ment. Írjuk le, hogy mi a panasz. Király, csak jobban kellet volna figyelni az angol órákon :). Na mindegy: "Elesett, beütötte, vérzik". A váróban voltak vagy tízen, gondoltam kell várnunk egy kicsit, de pár perc múlva nővérke szólít: "Daniel", gyorsan megnéztük, hogy ránk gondol-e. BINGO. Bementünk: betegfelvétel, második lépcső. Nem ájult el, nem hányt (mondanám, hogy nincs agyrázkódása, ha eszembe jutna, hogy concussion...), kapott lidokainos tapaszt, vissza a váróba, majd szólítanak. Kb. fél óra várakozás után bemehettünk az egyik szobába. Itt mindent végignéztünk, sőt még fényképezkedtünk is.

5-10 perc múlva jött a nővérke. Nála már a szigeten megszokott mentalitást tapasztaltuk. "Magyarországról? Milyen jó, még sohasem kezeltek magyar gyereket! Milyen aranyos és ügyes ez a fiú stb. stb. stb.", mindezt túláradó energiával és fültől fülig mosollyal - este kilenckor. Mondta, hogy vegyem fel a gyereket. Megtettem Beni egyből megpiszkálta a kép tetején is látható érintőképernyős monitort, valami EKG-t indíthatott el :D. Szóltam a hölgynek, hogy ez történt, ő kedvesen kikapcsolta és udvariasan megkért, hogy ezt próbáljuk meg elkerülni a továbbiakban.

A doki egy velem egyidős srác volt, teljesen érthetően beszélt, mindent elmondott, hogy mit fog csinálni; rövid Activity során azt is elmutogattuk, hogy a másik oldali sebre összehúzó tapaszt raktak. Aztán jött a beavatkozás. Szegény Benit bepólyázták, egy nővérke tartotta a fejét, mi folyamatosan biztattuk, ő meg folyamatosan sírt. Azért túlestünk rajta. Kapott két matricát, meg elhozhattuk a kórházi ruhát :) Jobban mondva elhoztuk, nem szóltak ránk :) Benike nagyon örült neki, hogy "olyan ügyes volt, hogy még a ruhát is megtarthatta". Itthonra már minden fájdalom/ijedtség elmúlt, boldogan majszolta a csokis gabonapelyhet az új ruhájában. Most meg már éppen a fotel háttámláján áll és "szörfözik" :)  

 Az elmúlt napok inaktivitásának okozója én voltam. Kicsit felpörgettem a munkatempómat, hogy a karácsony előtti periódust nyugisabban tölthessük. Emiatt persze nem tudtam írni, és nyilván Moncsi se. A vizsgálatok egyébként jól haladnak, és erről talán elég is ennyi. Aki arról szeretni olvasni, hogy egy ablaktalan koszos laborban, hogyan nyomkodok talajmintákat, az talán forduljon szakemberhez segítségért :D (vagy ha kolléga, emailen hamarosan kap beszámolót)

Az elmúlt két hétben alaposan kiismertem a Campust, ami - nem meglepően - azért más mint a Műegyetem rakpart.

 Az egész olyan kisvárosias. Waikikitől nem messze, de azért már külvárosi részen fekszik, és számottevően szellősebb, zöldebb, mint amihez szokva voltam. A városhoz közeli sarokhoz érve messziről hirdetik az apró betűk (a két fenyőfa között), hogy UNIVERSITY OF HAWAII AT MANOA. E mögött "bújik meg" a tényleg tekintélyes méretű Campus. Az egyetemnek egyébként saját napi(!)lapja van, nem egy nagy durranás, hírek, publikációk, sport, és persze a kihagyhatatlan SURF REPORT, azaz hullámelőrejelzés. Ez utóbbi persze a címlapon, a lenti képen be is karikáztam. 

A busz egyébként amivel bejárok pont Waikikire megy tovább... Nem tudom, hogy szereztem-e volna valaha diplomát ezen az egyetemen, én akinek sokszor a Libella (=vendéglátóipari egység) is leküzdhetetlen kísértést jelentett hallgatói éveim során :D

De vissza a Campushoz. Íme az épület ahol dolgozom. Az üvegablakos részek az oktatói szobák, a többi rész elég indusztriális. Látszóbeton felületek, acélajtók, körfolyosó, ablaktalan laborok és tantermek. Viszont a környék gyönyörű, és ez valahogy kompenzálja az épület egyszerűségét.

A labor az első emeleten van (amit itt második emeletnek hívnak), de már így is elég jó kilátás fogad, ha kilépünk: pálmafák, háttérben Honolulu. Múlt héten éppen pálmakarbantartás volt. Daruskocsiról vágták le az alsó ágakat, meg a kókuszokat. :) Ja és itt rá szabad lépni a fűre...

Na de a legfontosabb hely egy munkahelyen... Úgy van, a büfé. Itt egy központi épületben vannak a nagyobb étkezőhelyek. Van egy nagy menza, és természetesen Pizza Hut, Subway, Taco Bell, Jamba Juice stb. Enni bent is lehet, de ami nekem nagyon tetszik, hogy a Campus tele van padokkal asztalokkal, bármikor lehet találni egy jó kis helyet.

A központi épületen kívül van még több kisebb büfé. Nekem nagyon bejött az épületünk melletti. Elsőre kissé furcsán néztem rá, aztán láttam, hogy az ilyen büféknek itt hagyománya van, a sziget tele van "food truck"-okkal. Itt mindennap két három féle főétel van, szendvicsek, üdítő, kávé. És amilyen bizarr a járgány olyan jó a kajájuk. Ráadásul van már törzsvásárlói kártyám is, a tizedik ebédet ingyen kapom :) Ezek komolyan veszik magukat. Először az is meglepett, hogy lehet kártyával fizetni. Később vettem észre, hogy a kólaautomatánál is :) Kezdek is lassan leszokni a készpénzről.

Egyébként beleszerelmesedtem a sziget ízvilágába. Itt minden van: koreai (nagyon jó), helyi (szintén), japán, vietnami, kínai a leggyakoribbak, de még van legalább egy tucat. Félek, hogy az öt hónap kevés lesz, hogy mindet megismerjem.

Azért e téren sem vesztegetem az időmet :), de ez már a következő bejegyzés lesz...

Kezdetét vette a karácsonyi készülődés. A hálaadást - ami minden év novemberének negyedik csütörtökje, idén nov. 24 - követi a "black friday". Ezzel indul az ünnepi vásár. Ezen az egy napon a legtöbb üzletben már hajnalban kinyitnak és aznap délig, esetleg egyig hatalmas kedvezmény várja a vásárlókat (60% OFF). Ennek köszönhetően hömpölyög a tömeg, kipróbáltuk, nem vészes :-) Nagyon jól felkészültek a rohamra, minden pénztár nyitva, a pénztárosok mint a villám, úgy dolgoznak (lehet az erejük a mikulás sapkában rejlik :-D ), egy ember hatalmas táblával jelzi hol a sor vége, mindenki mosolyog és állandóan azt kérdezgetik: minden OK?

Nem tudom más hogy van vele, de nálunk minden rendben. Már megtanultuk, hogy: "Mele kalikimaka", azaz Boldog Karácsonyt. A gyerekekkel mi is készülődünk, várjuk a mikulást. Panka rajzol, gyurmázik, fest, ragaszt mindent ami karácsonyos és mikulásos.

Beni is művészi hajlamokkal megáldott, ő is fest, csak nem éppen papírra...elég sok mosnivaló akad :-D. Amit bizonyára a Mikulás is lát, mert a karácsonyi ablaknyitogatós kalendárium első ablaka mögött a csoki mellett egy, a gyerekeknek szánt alábbi vicces kérdés lapult: Lehet-e levelet írni a Mikulásnak "éhgyomorra", a válasz: Bizonyára, de jobb, egy üres papírra írni". Hát igen, ezzel mindannyian egyet értünk. Egyébként mostanság Ő a "Marsra szálló művész". Andrissal kicsit sok tudományos rövidfilmet néztek a neten. A produkciója fergeteges, bármelyik haza valóság showban megállná a helyét :-)

A következő napok programjai között már "karácsonyváró" helyek is szerepelnek. Dec 4-én az állatkertben kézműveskedés és sötétedés utáni körséta lesz, amire csak a tagok mehetnek. Mivel mi a népszerű Chimpanzee family :D card-al bírunk, ezért mese nincs, ott a helyünk. Tervben van még Gingerbread Village (mézeskalács városka kisvasúttal, terepasztalon) és a hétvégi karácsonyi kivilágítás megtekintlése, ami természetesen kisebb parádéval összekötött. Hamarosan jelentkezünk, addig is egy kis hawaii dallam ajándékba:

Hát ő volna az: a  humuhumunukunukuapua'a, ami magyarul annyit jelent, hogy tudodazahalamelyiknekaztahülyehosszúnevetadtuk, bár hivatalosabb források ékfoltos picasso halként emlegetik.

A halat - több másik társaságában - a honolului Aquriumban láttuk. Odafelé menet, a buszon Judit mellé ült egy fiatal hölgy, majd pár perc múlva konstatálta, hogy mi is magyarok vagyunk :) Tényleg kicsi a világ; legalábbis nekünk magyaroknak.

Az "Aquarium" nem túl nagy, Hawaii szigetek és korallzátonyok vízi élővilágát mutatja be. Vini osztályozása szerint volt "Vau-vau" és "Brrr-brrr"... a taníttatásán még dolgozunk :) Benike szokás szerint minden audiovizuális eszközt kipróbált, végignyomkodott, Panka meg már kente vágta azokat a fajtákat amiket a Hanauma baynél már láttunk. Nekünk a legfurcsábbak talán a medúzák voltak. A tengerben nem akarnék találkozni velük, de így üvegen keresztül nagyon látványosak.

Egy nyugdíjas önkéntes néninél, a gyerekek meg is foghattak néhány kis állatot. Először ódzkodtak tőle, de végül Beni felbátorodott. Először egy csigaházba bújt kicsi rákot kapott. Ez ahogy érezte, hogy megmozgatják kibújt és lemászott az ember tenyeréről.

Végül Benike az összes állatot végig fogdosta, nagyon tetszett neki. Ezen Panki is felbátorodott, és a tenyerébe mert venni egy puhább tüskéjű tengeri sün féleséget. Tényleg csak apró állatok voltak, de a gyerekeknek nagy élmény volt, hogy testközelből érezhették őket.

Kifelé persze - a többi helyhez hasonlóan - nem lehet távozni az ajándékbolt megtekintése nélkül. Amíg a gyerekek nézelődtek én beszédbe elegyedtem az információnál lévő fickóval. Kérdezte, hogy nem lepődtünk-e meg azon, hogy magyarul is bemondta a hangosbemondó, hogy fél óra múlva zárás. Mondtam, hogy nem is vettem észre, de azért megkérdeztem honnan tudja, hogy magyarok vagyunk. Mire ő magyarul: Mert én is magyar vagyok :) És a feleségem is, aki az ajándékboltban dolgozik :) Benike tengeralattjáróját és Panki plüssteknősét már "magyarul" fizettük. Mondtam Pankinak, hogy ez tényleg az utolsó plüssállat amit veszünk, mert nem tudjuk majd hazavinni; mosolyogva közölte, hogy ezt a mondatot már japánul és még két másik nyelven is érti :D

Úgy látszik a kislányok és az apukák mindenhol egyformák.

A múltkori szigetkörüli útról és a mai napról készült fotók, már fent vannak a Picasan:

 https://picasaweb.google.com/113993047883590899012/Hawaii6?authkey=Gv1sRgCP70y87Zxpio5AE#5677301352336773458

 Ismét béreltünk egy kocsit, hogy megismerjük a sziget távolabbi részeit. A kölcsönzőnél, mondták, hogy a Toyotát összetörték (egy emberük a garázsban...), így új autót kapunk. Nem baj úgyis pisis volt a vezetőülés - de megálltam, hogy ezt most se osszam meg velük. :D Most egy Chryslert kaptunk, végre amerikai kocsi. Nyilván minden tök máshol volt, de alapvetően ugyanaz a "minivan" kategória. Benike szerint: "Nézd, apu! Ugyanolyan, csak a jel más". 

Viszont ennek a slusszkulccsal lehetett nyitni a tolóajtóit. A gyerekekkel megpróbáltuk Moncsinak beadni, hogy az autónak szeme van, és ha észrevesz minket kinyitja az ajtókat... nem jártunk sikerrel. Mindegy, gyerekülések be, cucc be, indulás.

Első megálló: az ingatlanos cég. Egy hónapja költöztünk ide így lakbért kellett fizetni, csekken. Nem sárga csekken, olyan csekkfüzetes csekken. Megbírkóztunk a feladattal. Végre mehetünk körbenézni. Következő megálló a sziget délkeleti csücskénél lévő kilátópont. Szép időben, a szomszédos szigetekig is lehet látni, és decembertől-márciusig bálnák is gyakran láthatóak. Most egyiket sem láttuk, viszont a partszakasz talán a legszebb a szigeten. Ez a "szélfelőli" oldal, ennek megfelelően a tenger sem olyan barátságos, mint az általunk látogatott strandokon. Inkább csak szörfösök voltak a vízben.

Ezután jött a templomok völgye és a Byodo-in templom. Ez egy 900 éves japán templom felére kicsinyített másolata. Az eredetihez hasonlóan, kizárólag fából, egyetlen szög nélkül készítették. A templom kertjébe belépve először egy háromtonnás "béke" harangot kongattunk meg, hogy látogatásunkkal a béke és anyugalom áramoljon szét lelkünkben. Ez Vincusra hatott a legkevésbé, aki mindenáron le akart vadászni egy vele közel azonos méretű fekete hattyút; de megmentettük a hattyú koszos kis életét :D Hiába, a veszélyérzet még mindig nem erőssége. Csobbanni is megpróbált, mert hát mi más lehet egy tó funkciója. Benikét meg arról kellett meggyőzni, hogy a béka vízköpő nem igazi béka volt, ami meghalt és kővé változott, hanem ő sokkal inkább egy nagyobb kő volt és a szobrász bácsi segítségével lett vízköpő.

A mi három gyerekünket leszámítva, a hely tényleg határtalan nyugalmat áraszt a szépen kialakított gondozott kerttel a mögötte tornyosuló hegyekkel.

Látogatásunk alatt enyhén szemerkélt az eső (ez még mindig a "Windward" oldal), úgyhogy ki is próbálhattuk, hogyan bújtak el a benszülöttek a banánfa levelei alatt rossz idő esetén. Ettől a nagyok telejesen benszülöttnek érezték magukat :)

Végül megunva a lelkünkben szétáradó békét :), úgy éreztük, hogy jó lenne a gyerekeket egy kicsit ülésbe szíjazva tudni, így elindultunk az északi part felé. Útközben megálltunk egy helyi árusnál gyümölcsöket venni. Kínált frissen skalpolt kókuszt is szívószállal. Ez nagyon jól nézett ki, kértünk is kettőt. Hiba volt. A társaságban csak egyetlen ember volt kellően nyitott a friss kókusztejre:

 És igen, a legkisebb királyfi, Vince volt az, aki életében először szívószállal ivott és egyedüliként lelkesen szippantotta magába a friss kókusztejet. Ez a gyerek terminátor. 

A kókuszban kissé csalódva, tovább indultunk a legendás "Waimea bay" felé. Na ez ütős egy strand. A part olyan meredek, hogy Vini csak gurulni tudott lefelé, és a víz olyan gyorsan mélyül, hogy kb. 5 lépés után nem ért le a lábam. Viszont nagyok voltak a hullámok :) Mi Pankival persze rongyoltunk befelé, a többiek kint maradtak. Nekünk nagyon tetszett, de azért az aprókkal nem ez lesz a törzshelyünk. Naplementekor szedelőzködtünk és elindultunk. Útközben még megnéztünk a kocsiból egy aranyos kisvárost Haleiwát, illetve elautóztunk a sziget északnyugati sarkának közelébe (a sarok csak egy kb. egyórás, nem gyerekeknek való gyalogtúrával érhető el). Ez a része a szigetnek nagyon kihalt, gyökeres ellentéte Honolulu környékének. Szinte érintetlen természet, gyönyörű. Útközben fedeztük fel, hogy a "Lost" című sorozatban látható egyik kis falu jeleneteit itt vették fel egy ifjúsági táborban. Ennek én nagyon megörültem, a többiek kevésbé :)

Eddigre persze az aprók már mélyen szundítottak, és a nap is lement, úgyhogy dél felé vettük az irányt, vissza, az autópályák, felhőkarcolók, dugók világába. Csak most hazafelé autózva tűnt fel, hogy milyen lassú itt a közlekedés: országúton a megengedett sebesség 70 km/h, de sokszor csak 55; autópályán viszont lehet menni akát 90-nel is :). Ez azért megmagyarázza, hogy miért több, mint egy óra eljutni a sziget másik oldalára. Így legalább nagyobbnak tűnik, na meg hülyén is állna a helyieknek az a nagy sietség...

:)

Aloha

Tegnap találkoztam a lift előtt egy vicces figurával. Mondta, hogy csavarhuzónak használta a fém kártyácskát amivel a liftet lehet hívni és használni, és ezzel tönkre is vágta. Mondtam, hogy sebaj én leszek az embere, mert nekem meg nincs kártyám :D Viszont van egy feleségem, aki jön le a gyerekekkel és nála lesz.

Addig is beszélgettünk, mert itt ez szokás. Kiderült, hogy a fickó színész, és ma ment Hawaii Five-O forgatásra, meg szerepelni fog egy másik filmben amit itt forgatnak. Ma ki is ugrottunk megnézni a forgatást de nem voltunk sikeresek, nem publikus helyen volt.

Ha már ott voltunk körbe néztünk a Hilton Hawaiian Village-ben. Ez egy óriási szállodakomplexum, 7 épület, több mint 3000 szoba, medencék, bárok, bevásárlóutcák. Az egész gyönyörű, még egy mini állatkertet is belegyógyítottak az udvar- és medencerendszerbe.

Na de vissza újdonsült ismerősünkhöz, Jordanhez. A teljes neve Jordan Kirkwood. Rá is kerestem neten. Először meg is lepődtem, "rendes" hollywoodi produkciókban szerepelt, mint az 50 első randi (Adam Sandler, Drew Barrymore), Derült égből Polly (Ben Stiller, Jennifer Anniston, Lepattintva és a most forgatott produkció a Battleship című akció-sci-fi, ami az előzetesből elég komoly produkciónak tűnik. És a szerepek amiket alakított:

hotel recepciós, a bárban ivó ember, nászutas, a 4. tengerész :D A leánykori neve valószínűleg Joey Tribbiani lehetett, mindenestre vicces figura.:)

Itt tényleg tökélyre fejlesztették a turisztikai iparágat. Ha valaki az itt töltött egy-két hetes nyaralása alatt nem érzi elégnek azt, hogy a legszebb tengerpartokon strandolhat, vulkáni krátereket, őserdőket, eldugott vízeséseket járhat végig, merülhet cápával, delfinnel, teknőssel, bálnával, helikopterezhet, repülőzhet, ejtőernyőzhet, vízi-vidámparkba, vízi-állatkertbe vagy delfináriumba mehet, stb, stb, stb, stb,

akkor elmehet a csillogó látványosságoktól messze, hogy megnézzen egy iskolát, egy kórházat, néhány lakóházat. Ezek nem túl látványosak, esetleg érdekesek - annak aki kíváncsi arra, hogy hol nőtt fel ez a tricikliző kisgyerek.

Mert igen, ha valaki a gyerek Obama életének épületeire kíváncsi, azt is megteheti; bár nem állítom, hogy top10 attrakció :)

Anyu a hétvégén talált neten egy térképet a fontosabb helyekkel, és átküldte nekünk. Eléggé meglepődtem. A túraútvonal javaslata: sétáljunk végig a Punahou utcán a Beretania utcától a Wilderig; itt járt a kis "Barry" :) nap mint nap iskolába. Hát én végigsétáltam ma. Meg tegnap is, meg tegnapelőtt is, és az előtt és az előtt és az előtt. Ugyanis ezen az útvonalon járok  bevásárolni. A bolt az egykori lakásuktól egy sarokra van, az iskola meg velünk szemben. Útközben meg a kórház, ahol "Barry" Elnök Úr meglátta a napvilágot. Így a leglényegesebb pontokat már láttuk is. Ezt vasárnap még kiegészítettük azzal, hogy elmentünk fagyizni oda ahol gyerekként először kezdett dolgozni. Ha egy málészájú, kissé molett, viszont nagyon lassú szőke hölgy lesz az Egyesült Államok elnöke 30-40 év múlva, akkor őt már ismerjük :). Elkanyarodtunk, a kosárpályára is ahol gyerekként pattogtatott - mást nem is nagyon lehet ott csinálni, mert a gyűrűk hiányoznak :)

Ezzel a sziget még egy "látványosságával" megismerkedtünk, szinte anélkül, hogy tudtuk volna. De most már, ha piros lámpát kapok a boltba menet, van mit csináljak; számolgatom az emeleteket, keresve a tizediket, ahonnan az iskolás Barry ugyanazokat a hegyeket szemlélhette amiket mi is...

Tegnap ellátogattunk az egyik leghíresebb partszakaszra a Hanauma bay-re. Ez a kis öböl egy vulkáni kráterből alakult ki, a nevét is a formájáról kapta az őslakosoktól: Hana=öböl, uma=ív, kanyarulat. 

A vulkáni kúp kialakulása, egyébként a sziget egyik utolsó(?) vulkáni tevékenységének eredménye, kb. 35 000 évvel ezelőttre teszik a keletkezését. Egy víz alatti kitörés eredményeként a feltörő láva felhevítette a vizet, és a keletkező gőzzel nagy mennyiségű vulkáni hamu került a levegőbe, ennek lerakódásával keletkezett a vulkáni kráter - korallokkal és a kiömlés során keletkezett bazalttal keveredett - tufás anyaga. Idővel a tenger felőli részét a víz elkoptatta, elhordta, így alakult ki az öböl jelenlegi formája. Gugliztam egy légifotót az öbölről (a háttérben egy másik vulkáni kráter a "Koko-head", látható). Mi ott a sárga homokon voltunk :).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hely látványossága elsősorban a gyönyörű strand, és a sekély, védett öbölben lévő kő- és korallzátonyok között kialakult gazdag élővilág. Mielőtt bemegyünk, kötelező egy kb. tízperces film végignézése a hely keletkezéséről és a szabályokról (= "semmit nem etetni, semmihez nem nyúlkálni"). Ezután irány a strand!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A partszakasz gyönyörű, pálmák, bambuszok, és egyéb trópusi növények; ráadásul elég nagy, hogy a több ezer látogató ellenére se tűnjön zsúfoltnak. A tenger egy része homokos, máshol korallok kövek vannak, így kényelmesen be lehet sétálni, és átúszni a korallok fölé - és rengeteg hal van. Olyanok amiket eddig még csak a Duna tv-n láttam adásszünetkor :). Olyan igazi színes, csíkos, mintás halak. És néhány méterre a parttól! Tényleg igazi snorkeling paradicsom, csak egy búvárszemüveg (akinek kell pipa, békatalp) és start.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pár napja beszereztünk egy gyönyörű, rikító rózsaszín matracot (na ki választotta? :D), ez volt a "búvárhajónk" Panka felfeküdt keresztben, és felváltva ment a felnőttekkel. Sőt még Benedek úr is bemerészkedett! A búvárszemüveggel is próbálkozott, de ezeket inkább még nevezzük kezdeti lépéseknek :) Viszont a "kapitány" mellénnyel megbarátkozott, sőt már a kis vízben is elég jól eljátszott...

Judit vett egy víz alatti fényképezőgépet; de azokat  a képeket még nem tudjuk megmutatni, mert még elő kell hívatni.

(Szuszu és a 85 után születettek kedvéért: Ez olyan fényképezőgép, hogy film van benne; ha mind a 30 kockát elfényképezted, el kell vinni előhívatni, mikorra elkészül vissza kell menni érte. Igen, régen így fényképeztek az emberek, sőt még fekete-fehér film is létezett, amivel nem lehetett színes fényképeket csinálni. Komolyan.)

Azért néhány kép, amit neten találtam miközben próbáltam azonosítani a látott halak fajtáját:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Állítólag teknősök is gyakran vannak, mi sajnos nem láttunk. Azért volt néhány riasztóan nagy hal is. Moncsi még angolnát is látott; és ezzel be is fejezte a snorkelinget :)

 

A hazafelé utat inkább nem írom le; bő két óra sikerült a tizenpár kilométeres utat megtenni, az útlezárások miatt... így kellőképpen elfáradtunk, mire hazaértünk; és így fogyaszthattam el a nyers halamat. De ez már egy másik történet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vinci ma egy éves lett, ezt a gyönyörű napot (ami Amerikában is ünnep, erről majd később...) különleges módon akartuk megünnepelni, persze már önmagában az is különleges, hogy Hawaii a helyszín. Így vettünk neki 3 palacsintát :-D. Na, de nem akármilyet!

Itt Amerikában nagyon népszerű különböző kihívásokat teljesíteni és mivel mi is szeretjük a kihívásokat, Vince szülinapja alkalmából kipróbáltunk egyet. Helyszín: MAC 24-7 Bar+Restaurant. A kihívás eredetileg úgy szól, hogy egy embernek legfeljebb 90 perc áll rendelkezésére ahhoz, hogy egy 3 darabból álló palacsintatortát elfogyasszon, ami az alábbi videó tanulsága szerint irgalmatlan méretű és ottjártunkat követően ezt mi is megerősíthetjük. Az étteremben lévő fotókból kiderül, hogy a kihívást eddig 39 ember teljesítette. A legjobb 15 perc alatt végzett! 

Hatan áltunk neki egy banános, csokis, diós változatnak, mondjuk Vince összesen három falatot evett és a tortából nálunk ennyi maradt:

Kínosan mosolyogtunk a pincérre és azon tanakodtunk, hogyan kérdezzük meg, hogy van-e ekkora dobozuk... Aztán a pincér udvariasan megkérdezte, akarjuk-e elvinni a maradékot. Persze, hogy akartuk...végül is fürdést mára nem terveztünk. Aztán itthon láttuk, hogy gondosan csomagoltak a tortához műanyag evőeszközöket is, gondolom mások a strandra mennek innen...A fiúk hazafele úton elaludtak, ébredés után itthon még folytatódott az ünneplés, lufival, labdával, játékkal.

További fényképek innen letölthetők:

https://picasaweb.google.com/113993047883590899012/Hawaii5?authkey=Gv1sRgCNqh967fz5C5RA

Más is történt még ma! Vincét reggel az égen elhúzó három F-22-es harcirepülő köszöntötte, :-D.

Vagy lehet, hogy ez csak a Veteran's Day? Ma egész Amerikában a veteránokat ünneplik. Nem messze van tőlünk a Punchbowl Cemetary, itt temettek el nagyon sok katonát az első és második világháborút követően. Tradíció, hogy minden év nov. 11-én négy gép repül át a temető fölött. A négy gép közül egy kirepül a formációból, ez az úgynevezett Missing Man alakzat (videó fent), ami konyhanyelven "hiányzó ember"-t jelent.

Előttünk/fölöttünk három gép repült el reggel. Mi csak a hatalmas zajra figyeltünk fel, komolyan olyan volt, mintha minket bombáznának. Andrissal mindketten, egymástól függetlenül úgy éltük meg, mintha egy vonat közeledne iszonyatos sebességgel és hanggal, és nem akar megállni. Nagyon furcsa és egyben félelmetes is volt ilyet hallani ennyire közelről...    

Ez az írásunk pedig azért készült el mindennél lassabban, mert kb. két órát álltunk az erkélyen, mivel lezárták előttünk az utat és szemmel láthatóan rendőrökkel, katonákkal óriási készültséggel vártak valakit. Mivel velünk átellenben az út másik oldalán a híres Punahou School található, ahova Obama járt középiskolába, ezért arra következtetünk, hogy Obama érkezett a konvojjal. Ezt némiképp alátámaszthatja az, hogy a konvoj a Punahou udvarára kanyodott és most a kapukat katonák őrzik. Ki a frász jönne a Punahouba, ha nem Obama? Na majd holnap erre is fény derül.

Hamarosan jelentkezünk, addig is itt a mai nap sztárja:

Na, mi lehet az, ami fekete, ha nem a "morcos" felhők, amelyek napjában egyszer-kétszer biztosan meglepnek minket és nem is Bodri kutyának az orra hegye?

Segítünk! Beni minap a játszótéren találkozott egy két év körüli helyi kisfiúval, az első "társalgást" Andris rögzítette! Íme:

Beni örömmel osztotta meg velünk új tapasztalását, hogy a kisfiú bizony "fekete". Na de sebaj, a fekete kisfiú bizonyára éppoly gyorsan tud futni, - talán még gyorsabban is :D - mint a fehér, úgyhogy a fenti rövid ismerkedést követően rögvest vidám futkározás vette kezdetét. Panka is fölbátorodott, így már hárman rohantak körbe-körbe a parkban, le-föl a mászókán és a csúszdán őrületes tempóban, kifulladásig. Aztán persze jól megölelgették egymást, mint az ezeréves barátok. Panka este boldogan mesélte, hogy a kisfiú haja selymes, de mégis mintha olyan kócos lenne és "ekkora" volt: kb. 15 cm-rel mutatott a feje fölé. Aztán így folytatta: "Nem is tudtam, hogy ilyen könnyű megtanulni angolul". Ezen jót nevettünk!

Itt a játszóterek jellemzően nagy füves parkokkal együtt állnak, ahol fűre lépni nem tilos, sőt! Esténként a környező lakótömbökből csoportokban érkeznek a játékosabb kedvű fiatalok és idősebbek. Hozzák a focikaput, a röplabda vagy tollaslabda hálót, az ugráló zsámolyokat és egyéb sporteszközöket, felállítják a füves pályán és már mehet is a móka. Kivilágított sportpályák is vannak (tenisz, kosárlabda, stb.), - egyébként úgy tűnik, mintha itt pénzbedobós lenne a világítás -, így késő estig lehet sportolni. Nagyon irigylésre méltó! Mi is szinte minden nap lemegyünk játszani, már meg is tanultuk, hogy "What's your name?", hátha újra összefutunk a helyes kis fekete barátunkkal vagy újabb kispajtásokra találunk.

Folyt.köv.

Ma egyetem után nekifogtam, hogy szerezzek szivárványos jogosítványt. Most már van Social Security Number (Kb. = TAJ szám), így már a hatóságok számára is létező személy vagyok. Már csak egy helyi igazolványra van szükségünk, hogy bekerüljünk kama'aina klubba, és olcsóbban nézhessünk meg mindent. (Bár eddig ahol kiejtettem a Kama'aina szót, mindenhol megkaptuk a kedvezményt mindenféle igazolvány nélkül).

Kiutazás előtt eligazítottak minket, hogy akkor leszünk igazából emberek ha csináltatunk helyi igazolványt; és Amerikában igazolvány=jogosítvány. Sőt azt is elmondták, hogy az se baj, ha nem vezetünk, mert létezik "non driving driver's licence", ami a "nem autóvezetők jogosítványa". Ezen kellőképpen jót derültem, de több forrásból is megerősítették. Elmentem hát, hogy szerezzek ilyet, mégpedig szivárványosat, mert a jogsi itt ilyen. Mondom az ügyintéző hölgynek, hogy én ilyet nem vezetős jogosítványt szeretnék (mert a magyarok mondták, hogy a teszteken szívatják a külföldieket, és a rendőrök elfogadják a magyar jogsit is).

A nő rendesen hülyének nézett, ugyanis ebben az államban ilyen nincs... és még nem is hallott róla :D. Nem tudtam hibáztatni ezért. Ilyen kiinduló helyzetből jó ügyintézést kezdeni :) Elkezdtem elmagyarázni, hogy nekem igazából nem vezetéshez kell, mert van jogosítványom, csak valami helyi igazolványra szükségem. Elmondta, hogy olyat is lehet csináltatni, csak máshol. Remek azért fussunk végig, hogy hogyan is lehetne azért jogosítványhoz jutni. Kérdezte milyen jogsim van. Mondom magyar. Akkor elméleti vizsga és forgalomban vezetés szükséges, mert csak a japán jogosítványt fogadják el enélkül. Hogy oldottabbá tegyem a légkört, mondtam neki, hogy pedig a magyarok sokkal jobban vezetnek, mint a japánok. Nem röhögött velem. Japán volt :D Ennyi azért kellett, ha már két órát buszoztam és sorban álltam ezért a társalgásért...

Hazafelé, viszont szerencsésebb voltam. A buszról két "ismerős" embert vettem észre.

És igeeeeeeeeeeen! Hawaii Five-O forgatás!! Kevésbé tájékozottaknak mondom, hogy ez egy itt játszódó sorozat, amit tudomásom szerint egyedül nézek az országban (illetve már én sem ott) :)

A sorozatbeli központ épületét már korábban is láttuk, de most teljes stáb, körben sátrak, kocsik, biztonságiak. Közelebb mentem, bár nem lehetett, próbáltam fényképezni, videózni. Sajnos csak telefon volt nálam, így nem lettek túl jók. A fényképen "Danno" éppen telefonál kedélyesen, miközben a rendező a többieket instruálja. 

Ha nem lenne egyértelmű a videón az látszik, hogy a két rendőr megy a bejárat felé, és ott megállnak beszélgetni :) Viszont felhangosítva lehet hallani a rendezőt:  "eeend eksön". Nagy élmény volt, bár hosszútávon nem túl izgalmas egy ilyen forgatás. Csak a buszon hazafelé gondolkoztam el azon, hogy nem fogom magam halálra izgulni ezen a részen, mert a jelenetben pont a gyilkost tartóztatták le.

Igazolványom meg remélem lesz holnap...